Haza vigyem? Visszaengedjem?

        Az utóbbi években egyre nagyobb teret nyer a „C&R” (angolból: „Catch and Release”, azaz „fogd meg és engedd el”) módszer, jobban mondva a sikeres horgász által önként vállalt hal-kezelési eljárás. A kezdeményezés az angolok által kifejlesztett bojlihorgászat kapcsán került előtérbe, amikor a módszernek köszönhetően jelentős számban kezdtek nagy pontyokat fogni. (Az angol horgászok egyébként természetesnek tartják, hogy minden – édes vízben fogott - halukat elengedjék,  Angliában teljességgel ismeretlen a nálunk szokásos megoldás, hogy a horgász megvásárolhatja a „fizetős tóban” fogott halait.) Ők ugyanis - talán csak a pisztráng kivételével - nem fogyasztanak édesvízi halat.

    Mikor annak idején először hallottam a C&R-ről, magamban megállapítottam, hogy (az esetek többségében) én már évtizedek óta „kezeltem” így a halaimat, nem mond ez nekem semmi újat. Mégis dicséretesnek éreztem, hogy a C&R-t egyre jelentősebb számú (főleg fiatal) horgász vallja magáénak, mindenképpen a horgászkultúra magasabb színvonalra emelkedését éreztem benne.

     Persze, hallottam ellenkező véleményeket is: „ha én nem viszem el, kifogja a halász, a rabsic. Különben is, szeretem a halat, eleget áldozok a horgászatra, miért ne vigyem haza s fogyasszam el családommal, barátaimmal a fogott pontyot, süllőt, keszeget.” (Most már szerencsére – legálisan - a halász nem foghatja ki a halat) Mi tagadás, bizonyos fokig jogosnak éreztem ezt a hozzáállást. Bizonyos fokig?  Nem, teljes mértékben, noha jó magam (mint fentebb említettem) legtöbbször „kegyelmet” gyakoroltam zsákmányom fölött. Ha viszont elengedtem a halat, azt azonnal a horog szabadítása után tettem, fényképezés és egyéb hűhó nélkül, vigyázva arra, hogy óvatosan, a hal feléledésére időt hagyva engedjem vissza a vízbe.

     Arra viszont gondolni sem mertem volna, hogy modern számítógépes világunkban oly szenvedélyes állásfoglalásokra kerülhessen sor, mint ahogy az horgászok beírásaiból kiderül. Már-már nyomdafestéket nem tűrő módon „dorongolják le” a halat hazavivő, vagy annak jóízű elfogyasztását közlő horgászt a túlbuzgó C&R-esek!

   „Tiszták”- e azonban ők mindnyájan? Ne értsenek félre: a szándék, az elgondolás, amit vallanak, mindenképpen támogatható, sőt, terjedése örömmel tölthet el minden jóérzésű horgászt. Nézem a „Balatoni sűllőpolémia” témában a hozzászólásokat. Itt olvasom – a süllő életerejével kapcsolatos beírásokból – hogy két C&R-es horgász azzal érvel a süllő „nagy életereje” mellett, hogy háromórás horgászatuk alatt több mint 100 süllőt fogtak pergetve, mindet visszaengedték, és egyet sem láttak elpusztulni. Ilyen vélemények elolvasása után merül fel, (még horgászokban is) hogy nincs-e azoknak a természetvédőknek, „zöldeknek” igaza, akik a horgászatot „halkínzásnak” tartják.  Többen hasonlóan vélekednek a kisebb zárt vizekben történő bojlizásról is: hol van a sportértéke egy ilyen, nagy pontyokkal agyontelepített vízből való kapitális fogásnak egy természetes vízből fogottal szemben? És lehet, hogy ugyanazt a pontyot egy évben több tucat horgász is megakasztja? Pontymatrac, fertőtlenítés, puszi  ide-vagy oda,  biztos, hogy haladásról beszélhetünk?

Száz szónak is egy a vége: próbáljunk meg a horgászatban némi önmérsékletet gyakorolni, akkor is, ha fogott halainkat el kívánjuk vinni. Nem kell feltétlenül kimeríteni az adott lehetőségeket, de fékezzék magukat a C&R-esek is, mert gátlástalan horgászatuk dicsérendő magatartás helyett visszatetszést kelthet. Végre sikerült elérnünk, hogy a kereskedelmi halászat megszűnt természetes vizeinken s remélhetőleg néhány év múlva a korábbiaknál jelentősen halbőbb vizekkel számolhatunk. (Sok vélemény szerint már most megmutatkozik áldásos hatása.) Ne adjunk – pláne jogos - tápot a horgászat ellenzőinek!

                                  Amit a monofil horgászzsinórról tudni érdemes.

           A horgászzsinór olyan elengedhetetlen felszerelési tárgyunk, mely nélkül horgászat nem képzelhető el. Primitív népek mind a mai napig csak a zsinórból, nehezékből és horogból álló „felszereléssel” fogják a mindennapi táplálékul szolgáló halakat. Hazánkban a Horgászrend előírja a horgászbot használatát, a horgászathoz azonban nem feltétlenül szükséges a bot, zsinór nélkül azonban elképzelhetetlen.

        A „közhorgászok” egyetlen dolgot tart fontosnak egy zsinór vásárlása előtt: hogy az minél „erősebb” legyen. A tetszetős gyári zsinórtekercsen rögtön a szakítószilárdságot nézik, s boldogan fizetnek sokszoros árat az üzletben található – általuk legerősebbnek vélt - zsinórért. Nem érdekli őket a horgászzsinór számos egyéb fontos tulajdonsága, mint pl. a nyúlás, a kopásállóság, a zsinór szennyezésekre való érzékenysége stb. (Kár, hogy a gyári kiszerelésen legalább a százalékos nyúlás nincs feltüntetve, mert ez igen fontos tényező a zsinór megválasztásánál az egyes horgászmódszerekhez.) Sok mai horgászban (elsősorban az idősebb, hatvan éven felüli korosztályban) még mindig él a biztos zsákmányszerzés reményében a „túlbiztosított” szerelék használata, ami elsősorban a módszerhez nem illő nagyobb zsinórvastagságot jelenti. (Ha összehasonlítjuk a néhány évtizeddel ezelőtt gyártott és a mai zsinórok paramétereit, láthatjuk, hogy ugyanazon átmérőjű zsinór szakítószilárdsága milyen hihetetlen mértékben megnőtt a modern anyagoknak és technológiáknak köszönhetően.)

    A gyakorlatban már régen bebizonyosodott, hogy a horgászat során azok érnek el több kapást, akik vékonyabb zsinórt használnak. Nem csak a pontyfélék, hanem a ragadozók (süllő, balin) horgászatánál is több lesz a kapás, könnyebb a dobás, ha az általánosan használt zsinórvastagságnál vékonyabbat használunk. Persze mindenkit óvnunk kell attól, hogy túlzottan lefinomítsák szerelékeiket: csak addig tegyük ezt, amíg a megakasztott halat kellő biztonsággal partra is tudjuk terelni. (Gyakorlott horgász nyílt vízen sikeresen kifáraszthat egy 10 kg-os pontyot is 0.15-ös zsinórral, melyet nád vagy tartás mellett nem biztos, hogy akár 0.40-el is meg tudna oldani. Ezért még azonos halfaj horgászatánál is figyelembe kell vennünk egy víz adottságait, s e szerint kell megválasztanunk a zsinór méretét.) 

         De térjünk vissza a horgászzsinórhoz: melyek azok a tulajdonságok, melyeket a zsinór szakítószilárdsága mellett vásárláskor ajánlatos figyelembe vennünk. Még ma is kevesen jutottak el addig, hogy a vásárlandó horgászzsinór vastagságát (átmérőjét) maguk is ellenőrizzék: pedig ez igen lényeges. A tényleges zsinórvastagság (átmérő) leméréséhez olyan mérőeszközre van szükségünk, mely a milliméter századrészét képes mérni. Ez az ún. „mikrométer”, melyet műszaki bizományi boltokban viszonylag olcsón beszerezhetünk. (Igényesebb horgászboltokban kérésünkre – bár nem szívesen - rendelkezésre bocsátják.) Ha lemérjük egy vadonatúj zsinór pontos átmérőjét, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy az átmérő a legritkább esetben egyezik meg a gyári spulnin feltüntetett adattal: csaknem minden esetben egy-két század milliméterrel vastagabb. Ez – a viszonylag kis eltérés – azonban számunkra mégis jelentős lehet, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a 0.14-ként vásárolt zsinór valójában 0.15-ös, vagy a 0.25-ként vásárolt 0.27-es. (Tekintetbe véve a fenti tényt: ha valaki ragaszkodik a zsinór pontos méretéhez, akkor valószínű, hogy a 0.14-ként vásárolt zsinór 0.15-ös vagy 0.16.-os lesz.) Az egy-két századmilliméteres átmérőtöbblet viszont jelentős szakítószilárdság növekedéssel jár: aki mérés nélkül vesz meg egy zsinórt és otthon kipróbálja a szakítószilárdságát, örömmel tapasztalja, hogy a 0.14-es zsinórja milyen erős, (Noha pl. az valójában 0.15-os). A minőségi probléma ott jelentkezik, amikor a feltüntetett átmérőnél ténylegesen vastagabb zsinór még azt a szakítószilárdságot sem „tudja”, mint amit a 0.14-esnek kellene teljesítenie.

      Tucatnyi zsinórnak mértem le átmérőjét. Erre egy, még kb. tíz éve megjelent EFTTA-cikk (EFTTA: European Fishing Tackle Trade Assosiation, azaz Európai Horgászcikk Kereskedelmi Szövetség.) inspirált, mely a monofil zsinórokkal foglakozott. Ez a szövetség elkötelezett a minőségi horgászcikkek, többek között főleg a horgászzsinórok tesztelésében, felülvizsgálatában. „Komoly” márkáknak számító zsinórok buktak el  – az egyébként nem túl szigorú – tesztjeiken. A vizsgálatok konklúziójaként megállapították, hogy a vizsgált zsinórok mindegyike egy-két századmilliméterrel vastagabb volt, mint a gyárilag feltüntetett adat, e mellett azonban a szakítószilárdság legtöbbször alatta maradt a gyárilag megadott értéknek.

    Noha fentiek sok horgászt zavarba hozhatnának, el kell mondanom, hogy (évtizedekkel korábban) méricskélés nélkül a legkülönbözőbb zsinórokkal is tudtam eredményesen horgászni. Nem zavart különösebben, ha egy 0.14-es zsinór 0.15-ös vagy esetleg 0.16-os, pontos mérethez csak akkor ragaszkodtam, ha pl. egy horgászverseny feltételei megkívánták a minél finomabb szerelék kialakítását.

      Ha kiválasztottuk az ízlésünknek megfelelő zsinórt, több lehetőség áll rendelkezésünkre annak orsóra való felcsévélésére. Az egyik az – általánosan használt – módszer, amikor is a gyári tekercs közepén levő furatba ceruzát dugunk és barátunk, vagy feleségünk kezébe adjuk, és így tekerjük az orsóra a zsinórt. (Sokan egy vödör vízbe teszik a gyári spulnit és így segítség nélkül csavarhatják fel.) Ezekben az esetekben (amennyiben feltételezzük, hogy a tekercsen levő zsinór csavarulatmentes) orsónk dobján annyi csavarulat fog képződni, ahányszor az orsó felkapókarja körbefordult a dob körül. Egy másik megoldásnál (melyet gyakran ajánlanak még a gyárak, szaklapok is) a zsinórtekercset úgy tartja a segítő, hogy az nem forog a zsinórcsévélés alatt (a gyári tekercs és az orsó dobjának tengelye egymással párhuzamos) hanem – hasonlóan, amikor a peremorsóról dobunk – leomlik. Itt csak arra kell ügyelnünk, hogy a zsinór ellenkező irányban hagyja el a gyári spulni peremét, mint ahogy azt a peremorsó a dobra csavarja. Ennél a megoldásnál (elméletben!) az orsó dobjára tekert zsinóron nem keletkeznek csavarulatok. (Azért csak elméletben, mert ez csak akkor igaz, ha a gyári zsinórtekercs és az orsó dobjának átmérője azonos, valamint feltételezzük, hogy a gyári spulnin levő zsinór csavarulatmentes.)

   Az orsó dobjára csévélt zsinór akkor garantáltan csavarodás mentes, ha azt a horgászboltokban szokásos módon (3. megoldás) csévéltetjük fel a dobra, amikor is a dob és a gyári tekercs tengelye párhuzamos, és a zsinór az orsódob,  valamint a gyári spulni forgása által kerül a dobra.

    Felmerül a kérdés: fentiek közül melyik megoldás a legelőnyösebb? Ha a dobon levő zsinór a felcsévélés után csavarulatokkal rendelkezik (1. megoldás), akkor a szerelék kidobásánál ezek a csavarulatok eltűnnek, tehát a horgászat során használt zsinór csavarulat-mentes. Ha viszont az orsó dobján tárolt zsinór csavarodás mentes, (2., ill. 3. megoldás) a kidobott zsinóron lesz annyi csavarulat, ahányszor a zsinór elhagyta a dob kerületét. Mindenki döntse el maga, számára melyik megoldás az előnyösebb.

     A peremorsó, bármilyen praktikus és nagyszerű találmány (jómagam a huszadik század egyik legjelentősebb horgász-újításának tartom) „elkerülhetetlen gyermekbetegséggel” rendelkezik, és ez a zsinór megcsavarása. Persze itt sem kongatok vészharangot, - ostobaság volna e nagyszerű eszközünk használatáról bárkit lebeszélni - az azonban igencsak ajánlatos, hogy időnként ellenőrizzük, milyen állapotban van zsinórunk. Ennek legegyszerűbb módja, ha a dobról lehúzott zsinórból egy 10-15 cm átmérőjű karikát képezünk, s elengedve megfigyeljük, mi történik vele. Az erősen megcsavarodott zsinórból képzett karika dugóhúzószerűen össze fog ugrani, a rendben levő zsinórnál a karika síkja megmarad. (Szélsőséges esetben az erősen megcsavarodott zsinór már a dobást is akadályozhatja, sőt, gyakran gubanchoz vezethet.) Ezt sose várjuk meg, sodrásmentesítsük a zsinórt oly módon, hogy folyóvízbe engedve a leggyakrabban használt részt „kipörgetjük”, visszacsévélésnél ujjainkkal enyhén feszítve a zsinórt. (Érdemes többször megismételni egymás után, hogy igazán eredményes legyen, leghatásosabb, ha motorcsónak után vontatjuk a zsinórt.)

    Ne felejtsük el, hogy a zsinórcsavarodás fő okozója, ha az orsó bekapcsolt visszaforgás-gátlója mellett engedünk zsinórt a menekülő halnak. Ilyenkor annyi plusz sodrat keletkezik a zsinóron, ahányszor a dob körbefordul tengelye körül. Hosszas fárasztás után érdemes leellenőriznünk a zsinórt, s ha erősen csavarodott, azonnal ki kell sodratnunk. Hogy az extrém zsinórcsavarodást elkerüljék, gyakorlott horgászok ezért a fárasztás alatt kikapcsolják a visszaforgás gátlót, és a dobot ujjukkal fékezve engednek zsinórt a halnak. Ez azonban nem könnyű: ha ugyanis a felkapókar(jobban mondva a csésze) ujjunk kontrollja alól elszabadul, tekintélyes gubanc és a hal elvesztése lehet az eredménye. (Léteznek ugyan a „no line twist” fékrendszerű orsók is, melyeknél a fárasztás során a felkapókar forog a csészével együtt visszafelé, de ezek - érthetetlen módon -  nem terjedtek el horgászaink körében. (Ilyen megoldású volt pl. a zárt dobú ABU 506-os, illetve a modern 704-es, vagy a magyar gyártmányú „B-speciál”orsó.)

    Ha a zsinór szakítószilárdságát befolyásoló tényezőkről van szó, tudnunk kell, hogy a Nap ultraibolya sugarai jelentős mértékben csökkenthetik a zsinór szakítószilárdságát. Különösen a vékonyabb zsinórokat érintheti érzékenyen ez a hatás: ha sokat horgászunk kánikulai napsütésben, a zsinór drámailag legyengülhet, akár szakítószilárdságának felére is. (Jómagam a 0.20-nál vékonyabb zsinórjaimat egy-egy intenzív év után le szoktam cserélni. A nem túl jelentős kiadás-többlet bőven megtérül abban, hogy megbízható zsinórral horgászhatok.) Megoldás lehet az is, ha a dobon megfordítjuk a zsinórt, különösen abban az esetben, ha a felcsévélt 100 m zsinórnak csupán legfelül levő 20-30 méterét használtuk (pl. folyóvízi úsztatás során.)

     Ha magunk csévéljük fel orsónkra (ilyen-vagy olyan módon) a zsinórt, tartózkodjunk attól, hogy az túl feszesen kerüljön a dobra. Ez esetben a zsinór rugalmassága fog kárt szenvedni. A túl laza csévélés pedig a zsinór meneteinek egymásba vágódását idézheti elő, ami leronthatja dobásaink távolságát.

    A zsinór elöregedése, elhasználódása elsősorban a 0.20 alatti méreteknél lehet szembetűnő, vastagabb méreteknél az avulás kevésbé vehető észre. Ha valaki törődik zsinórjaival, okosan teszi, ha évente legalább egyszer (aki sokat horgászik, esetleg többször is) 10:1 arányú víz-glicerines oldattal átitatott vattacsomóval tisztítja át zsinórját, különös tekintettel az állandóan használatban levő részére. Ez egyrészt visszaadja a zsinór szükséges nedvességtartalmát, másrészt le is tisztítjuk, (a szennyeződést szürke csíkok alakjában vesszük észre majd a vattadarabon.)

    Fentiek ismeretében mindenki dönt se el, mely zsinórmárka mellett teszi le voksát. (Különböző módszerekhez, halfajokhoz más-és más paraméterekkel rendelkező zsinórok optimálisak.) Ne essünk abba a banális hibába, hogy feltétel nélkül elhisszük a gyári csomagoláson feltüntetett adatokat: ne legyünk restek ellenőrizni is. Egy biztos: egy zsinór megbízhatóságát csak hosszas használat után ítélhetjük meg igazán. És még ekkor is csalódhatunk a megkedvelt márkában, ha az pl. régi készletből származik, vagy nem megfelelő körülmények között tárolták.

   Paducozzunk!

     Noha a paduc, ez a kimondottan folyóvízi hal - Herman Ottó szerint - nem tartozik szorosan a keszegfélékhez (ő csupán az „Abramis” latin névvel kezdődő halakat sorolta a keszegekhez) a mai horgász-köztudatban mégis a keszegek, az úgynevezett „fehérhalak” közé soroljuk.

     Idősebb – 60-70 év fölötti – horgásztársaim bizonyára megerősíthetik, hogy egyes korábbi szaktekintélyek kijelentései nem minden esetben állják meg helyüket. Így például az a megállapítás, hogy „a márna igen érzékeny a víz tisztaságára, kerüli a szennyezett szakaszokat”a fővárosi Dunán egyértelműen megdőlt az ötvenes- nyolcvanas évek tapasztalatai szerint. Az idősebb korosztály emlékezhet arra az áldatlan állapotra, mely Dunapart-szerte tapasztalható volt szinte az egész magyarországi szakaszon: az szivárványszínű üzemanyag-foltokkal szennyezett vízfelszínre, a sodródó kátránycsomókra és egyéb szennyezésekre, a fővárosi kanálisokból beömlő – főleg háztartási - szennyezésről nem is szólva. És ebben a „fertőben” számos márna élt, vígan szűrve az elátkozott szennyvízkifolyók tartalmát! Le sem merem írni, hogy a budapesti Ördögárok és egyéb szennyvízkifolyók környékén mennyi és mekkora márnát (jászt, paducot) fogtak szinte a szennyvíz sűrűjében! Így bizonyosodott be a budapesti horgászok előtt, hogy a háztartási szennyvíz élelem-tartalma mekkora vonzerőt jelentett a halak számára, annak ellenére is, mikor már a különböző mosószerek is megjelentek. (Persze az nem képezheti vita tárgyát, hogy az ekkor fogott halak konyhai szempontból élvezhetetlenek voltak, a horgászok szenvedélyét azonban kitűnően kielégítették.)

     Mai fiatalok számára már elképzelhetetlen a fent vázolt helyzet, oly mértékben javult Dunánk vízminősége.  Noha természetesen még mindig van a víz tisztasága tekintetében javítani valónk, elmondhatjuk, hogy a kritikus helyzeten túlléptünk, szerencsére egyre kevesebb a halállományt károsító behatás. A Duna halállományát felmérő, kutató európai tudós-csoport vizsgálatai is azt bizonyítják, hogy egyes fajok, például a paduc és a jászkeszeg igen jelentős állománnyal rendelkezik, de növekvőben van az egyéb őshonos halállomány is.

    Egyeki Szabó Tamás barátom olyan horgász, aki (hetven éves kora ellenére) szinte minden nap horgászik a Dunán. Érdemes tapasztalatairól néhány szóval megemlékezni. A halak „személyazonosságának” megállapítása tekintetében kevés horgászt ismerek, aki biztosabban tudna azonosítani egy-egy fajt. Neki nem okoz gondot a leánykoncér és a gyöngyös koncér felismerése, ami legtöbb horgásztársunk számára megoldhatatlan feladat. Nem lényegtelen ugyanis e halak felismerése, hiszen mindkettő védett. (Egy alkalommal egy büszke horgász a Nagybudapesti HE  Lágymányosi utcai irodájába hozott be egy 2200 g-os „bodorkát”, hogy rekordlistára jelentse be. Nehezen tudtuk megértetni vele, hogy fogott hala leánykoncér, mely védett hal, tulajdonképpen szabálysértést követett el, pironkodva távozott.)

Tamás barátom elmondta, hogy egyre több olyan faj gyarapodása észlelhető, melyek régebben nem rendelkeztek jelentős állománnyal, sőt egyeseket - csökkenő állományuk  miatt - már régebben is védelem alá is helyeztek. Így pl. a magyar bucó és a selymes durbincs (jelenleg mindkettő védett) de a bagolykeszeg, a szilvaorrú keszeg, a garda is jóval gyakrabban jelentkeznek a fővárosban fogott halai között, mint a korábbi évtizedekben. Jómagam az utóbbi néhány év tapasztalatai alapján – mivel főleg úszóval horgászom - főleg a paducok jelentős elszaporodásáról számolhatok be, ugyanakkor viszont az öt-hat évvel ezelőtt tapasztalt fővárosi jász-invázió – ki tudja, miért - szinte nullára csökkent. 

      Takács Tibi barátom egy alkalommal (talán 2008-ban?) horgászata közben a part menti csendes vízben nagy tömegű másfél-két cm-es ivadékot vett észre. Kíváncsi volt, milyen halról lehet szó, melynek ivadékai ilyen tömegben mutatkoznak, ezért a horgászat befejeztével egy, a parton talált befőttes üvegbe gyűjtött be néhányat, s ezeket otthoni akváriumában addig táplálta, míg növekedvén felismerhetőek nem lettek. Meglepve – és örömmel – állapította meg, hogy paducokról volt szó. Azóta jó néhány év telt el, s fogásaink bizonyítják, hogy a paducállomány évről-évre szaporodik, erősödik. Nyíltvízi halról van szó, melynek az íváshoz nincs szüksége csendes vízre, növényzetre. A paduc folyóvízben, sóderre ívik le, csupán az fontos az ikrák számára, hogy hirtelen nagyobb apadás ne álljon be addig, amíg az ivadék ki nem kel, és a hajók által keltett hullámok ne sodorják az ivadékot a partra.

    Paduc tehát van bőven a Dunában, érdemes is rájuk horgászni. Jómagam kevesebb szórakoztató horgászatot tudok elképzelni, mint ezeknek a fürge, szép halaknak horgászatát. Testméretükhöz képest (finom szereléken) igen élénken védekeznek, küzdőképességben – a keszegek között - talán csak a szilvaorrú keszeg veheti fel vele a versenyt. Apropó testméret: egyre gyakoribb, hogy a kilót jóval meghaladó paduc akad horgunkra: a másfél kilós sem számít nagy ritkaságnak. (A két kilót meghaladó példány viszont már valóban „bónusz”: ismerek olyan kiváló paduchorgászt, aki – noha életében már több ezer paducot fogott – csupán 1600 g-os hallal tartja saját rekordját.) Különös, hogy apró paduc szinte sohasem kerül horogra, csak remélhetjük, hogy nem a kormoránok gyomrában végzik.

     Ahhoz azonban, hogy horgászatunk önfeledt szórakozás legyen és ne kínlódás, néhány dologra ügyelnünk kell. A helyismeretnek itt nincs különösebb szerepe. A Dunán szinte bárhol megtalálhatók a sóderos, köves altalajú mederben. A paducnak nincs szüksége több méteres vízmélységre: legkedveltebb tartózkodási helyei a sóderzátonyok alig méteres, vagy a sóderos, köves szakaszok 1.5 – 2 m mélységű vizei. Ahol a Dunán fentieknek megfelelő vízszakaszt találunk, csaknem biztos, hogy eredményesen fogunk paducozni. Egyik (2015 őszi) horgászatom alkalmával magam is meglepődtem, hogy szokásos horgászhelyemen, ahol általában a fent említett eresztékkel szoktam horgászni, az apadás következtében alig hetven centis vízben is egymást érték a kapások. (Nem változtat ezen az sem, hogy olykor néha – főleg télen - több méteres, csendesebb vízben is rájuk akadunk.) A csendes folyású, iszapos szakaszokat azonban a paduc általában nem kedveli, álló vízben pedig csak kivételesen fordul elő, akkor is csupán - áradó víznél - a folyóval összeköttetésben levő öblökben, kikötőkben.

    A horgászbot.

     Mint minden hal horgászatánál, a paducozásnál is nagy jelentőségű az optimális felszerelés. Természetesen itt nem a felszerelés minőségére gondolok, mint a leginkább megfelelő szerelékre, elsődlegesen a botra.  Mit is értek ezen? Talán egyetlen keszegfélénél sem oly fontos a horgászbot akciója, karakterisztikája, mint paducozásnál. Paducozáshoz alkalmatlanok  - vagy legalábbis távol állnak az optimálistól – horgászversenyeken a dévér horgászatához alkalmazott -  parabola-akciós, lágy matchbotok. (Az ilyen botokat a tapasztalt paducozók kissé illetlenül lesajnálva „taknyosnak” nevezik.)  A matchbotok közül ezért inkább a gyors spiccakciójú „FA” (azaz „fast action”) botokat válasszuk. Az ilyen horgászbot felel meg legjobban annak a követelménynek, hogy a paduc villámgyors kapására kellő gyorsasággal tudjunk reagálni. Sokan kedvelik a merevebb „telematch” botokat is, mert ezeket felszerelve lehet szállítani, és szerelésnél nem kell a zsinórt a matchbot 13-16 kis átmérőjű zsinórvezető gyűrűjén átfűzni. Annak ellenére, hogy általában nem horgászunk 2.5 méternél mélyebben, megfelelőbbek a 4.20 – 4.50 méter hosszú botok, de ha elég könnyű (mondjuk 250 g-nál nem nehezebb), jó lehet az akár 5 m-es bolognai bot is. A rövidebb, 3.60 - 3.90 méteres botoknál azért ajánlatos valamivel hosszabbat használnunk, mert gyors folyóvízben ezekkel könnyebb a zsinórt a botvégtől az úszóig a víztől távol tartani, illetve kedvezőtlen szélben könnyebb a gyakran keletkező zsinór-hasat korrigálni. (A 3.60-3.90 botméret csak akkor jöhet számításba, ha magunkhoz közel, 5-6 méteres távolságnál nem messzebb úsztatunk.)

A zsinór

Vastagsága paducozásnál döntő jelentőségű. Még a legjobb horgász is nagyságrendekkel kevesebb kapással számolhat, ha pl. 0.18-al horgászik a jól bevált 0.14 helyett. Míg a jász nem különösebben érzékeny a zsinórvastagságra, a paduc – hogy úgy mondjam – „allergiás” a vastagabb zsinórra. Sokan – az eredményesség, a több kapás érdekében – lemennek akár 0.12-ig is, ezt azonban nem tanácsolnám, mert bár jó kezű horgász ezzel is nyugodtan kifáraszthat akár kétkilós példányt is, mégis megbízhatóbb a „direktbe” (azaz előke nélkül, közvetlenül a főzsinórra kötött) kötött horgú 0.14 vagy 0.16-os. (Utóbbi nagy márna vagy ponty megakasztása esetén adhat számunkra kissé nagyobb biztonságot a fárasztásnál.)  Ha nagyon gyenge a kapás, persze azért (előkeként) kísérletezhetünk 0.12-es zsinórral is, előfordulhat, hogy ezzel több kapást érhetünk el. A zsinór alsó fél méterét (vagy az előkét) minden horgászat után vágjuk (illetve cseréljük) le és kössünk új horgot, mert az aljzat sóderén, kövein vonszolódva csaknem biztos, hogy valamelyest meggyengül, aminek kárát egy nagyobb hal elvesztése árán értjük csak meg. Aki csontival horgászik, jól teszi, ha egy apró forgókapcsot iktat be a főzsinór és az előke közé, mert a néhány szem csonti igencsak hajlamos arra, hogy kellemetlenül összecsavarja a vékony előkét. (Kenyérrózsával horgászva kevésbé van szükségünk forgókapocsra.)

Az orsó

Szerepe, mivel nem horgászunk messzire és – általában - nem úsztatunk 10-15 méternél hosszabban, másodlagosnak tekinthető. Bármely modernebb – 30-40 nagyságrendű - peremorsó megfelel, ha fékrendszere megbízható és áttétele legalább 5 : 1. (Az ilyen áttételű orsók zsinórbeszedése – mérettől függően - 0.70-0.80 m hajtókar-fordulatonként.) Nagyobb áttételre azért van szükség, mert egy több órás horgászat alkalmával több százat is dobhatunk, s így a gyors visszacsévéléssel értékes időt nyerhetünk. A féket – előre számítva egy komolyabb halra – úgy állítsuk be, hogy egy nagyobb márna hirtelen megugrása se szakíthassa el. Fontos, hogy az orsót csaknem a dob pereméig töltsük fel zsinórral, mert így dobásaink még kis úszóval is sokkal könnyedebbek lesznek.

Az úszó

Megválasztásánál figyelembe kell vennünk a víz mélységét és sebességét, de a meder minőségére is tekintettel kell lennünk. Minél gyorsabb és mélyebb a víz, annál nagyobb teherbírású úszót kell használnunk. Paducozásnál nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a csalinak mindig biztonságosan a fenék közvetlen közelében, – vagy néhány cm-nyi zsinórral a fenéken sodortatva - kell haladnia. Az, hogy a csali mindig a fenék közelében legyen, fontosabb, mint az, hogy minél kisebb, érzékenyebb úszóval horgásszunk. Az úszó teherbírását tehát úgy kell megválasztani, hogy az ólmozás ne keveredhessen fel a fenékről. (Fentiek figyelembe vételével természetesen azért mindig törekednünk kell a lehető legkisebb úszó használatára.) Folyóvízben match-, vagy bolognai bottal horgászva - szerintem megfelelőbb a kétpontos felerősítésű úszónál a csak alsó karikájánál felerősített úszó, noha ez elsősorban egyéni ízlés dolga, van, aki orsós bottal is jobban kedveli a kétpontos úszót. (Fővárosi horgászok orsós bottal szinte kizárólag „egypontossal” horgásznak.) Fontos, hogy az egy ponton rögzített úszó zsinórra erősítését biztosító 10-15 mm hosszú műanyag csőbe olyan átmérőjű réz- vagy alumínium huzalt válasszunk, mely kellő szorossággal illeszkedik, hogy az ismételt dobásoknál, bevágásoknál az ereszték ne állítódhasson el. (Ezzel összhangban a kétpontos felerősítésnél is olyan belső átmérőjű rögzítő műanyag- vagy szilikon-csövecskéket kell - legjobb, ha hármat - alkalmaznunk, melyek biztosítják, hogy az úszó megbízhatóan „üljön” a zsinóron.) A jónak bizonyult eresztéket érdemes a bot mellé illesztett zsinórral valamelyik zsinórvezető gyűrű segítségével megjegyezni (pl. a horgot a nyél aljához tartva az orsótól számítva a negyedik) és a helyes eresztéket időközönként ellenőrizni. Az optimálistól akár 5 cm-rel eltérő ereszték is elronthatja szórakozásunkat, de mindenképpen kevesebb kapást eredményez!

Az úszó alakját elsősorban a mederfenék sóderos vagy köves volta befolyásolja. Sima, sóderos fenék esetén nagyon jók a minimális felhajtóerejű (műanyagból, vagy bambuszhasítékból készült) 30-40 mm hosszú antennával ellátott úszók, köves fenéknél viszont, ahol akadozhat a szerelék, az olyan úszó jobb, melynek jelzővége bizonyos felhajtóerővel rendelkezik. Az úszó jelzővége a fényviszonyoknak megfelelően szembe jövő fény, világos vízfelület esetében legyen fekete, hátulról jövő fénynél narancsvörös vagy fehér. (Bár a fekete nem szép szín, mégis világos vízfelület esetén a legjobban látható.) A gyakorlott horgász elakadásnál könnyen meg tudja különböztetni az úszó lemerülését a kapástól, mégis, akadós, gyors vizű pályán megbízhatóbb a kissé köpcös, szivar-alakú, vastagabb jelzővégű úszó, melynek vastagabb, felhajtóerővel rendelkező vége nem annyira érzékeny a szerelék fenéken való sodródására, mint a vékony antennás úszók. (Erre a célra kitűnőek a habanyagból  – stiroporból, hungarocellből – készített úszók.) Tartózkodnunk kell azonban attól, hogy a vastagabb jelzővégből túl sok álljon ki a vízből, mert így a szereléket eldurvítjuk.  A teherbírás víztípustól függően 2 – 6 gramm, jó középméretnek mondható a 2.5 – 3.5 gramm teherbírású úszó, kisebbet csak lassúbb vízben, vagy partközelben (6 - 8 m-es távon belül) célszerű használni.  Egy jó tanács: makacs elakadásnál mindig haladjunk (nyitott orsóval) a parton feljebb tizenöt-húsz métert, és így próbáljuk enyhén rázogatva visszanyerni az elakadt szereléket. Az esetek túlnyomó részében így ki tudjuk szabadítani a szereléket az akadóból, főleg, ha kőről van szó, nem pedig a szendvics madzagjáról. (Akadósabb helyeken érdemes néhány előre elkészített előkét magunknál tartanunk.)

Az ólmozást

(mivel gyors folyóvízről van szó) 2 grammig egy darabban (cseppólom, lemezólom, sörétlánc) e fölött két-három darabban oldjuk meg úgy, hogy a horoghoz legközelebb eső ólom legyen a legkönnyebb. Az horog és a legalsó ólom távolsága 25-30 cm legyen. Lehet, hogy csak babona, de én a cseppólmot úgy szerelem, hogy felül nem ütköztetem meg. A magam „gyártotta” elmélet szerint így a hal kapásnál kevésbé érezheti meg az ólom tömegét, mintha az fixen lenne a zsinórra erősítve.

A horog

Mérete fontos tényező. A paduc viszonylag kis, de rendkívül erős, porcos szélű szájában a kis horog is kitűnően megül: jól akadt hal sohasem szabadul el a horogról. Az olykor-olykor előforduló lemaradásokért általában a horog külső akadása a felelős, amiről a horgon néha egy pikkely tanúskodik. (Ez a jelenség akkor fordulhat elő gyakrabban, ha sok paduc tartózkodik az etetésen és testükkel húzzák el a zsinórt.) Nem mindegy az sem, mivel csalizunk. Ha néhány szem csontival vagy kisebb trágyagilisztával horgászunk, bőven elég a 12 -14 sz., kissé hosszabb szárú, vékony húsú horog. (Erre a célra különösen ajánlhatom a Gamakatsu LS „1050 N” típusszámú horgát.) Ha viszont nagyobb kenyérrózsával, jobban tart a csali a 10, esetleg 8 sz. horgon. (A legtöbb paduchorgász általában a 10 és a 12 méretet alkalmazza.) Kenyér csalihoz viszont jobbak a kissé tágabb öblű horgok, mint pl. a Gamakatsu LS „1310 N”, vagy a Preston „PR 322 Match” típusok. A vékony húsú, könnyű kis horog használata a gyanakvó paducnál mindenképpen ajánlatos: szinte sohasem fordul elő – mint pl. a jásznál, vagy a dévérnél, – hogy a hal többször kóstolgassa a csalit: egyetlen, villámgyors kísérlettel próbálkozik, s ha ekkor nem akasztjuk meg, hiába várunk újabb kapásra. (Könnyű horoggal bátrabban, határozottabban viszi el az úszót.)

Az etetés

Eredményességünk legfontosabb tényezője. Célunk, hogy a horgászhelyen minél több paduc gyűljön össze. (Nem állítom, hogy etetés nélkül nem foghatunk halat, de a jó etetés megsokszorozza a kapásokat.)  Az etetést vagy „szendvicsekkel”, vagy „gombócos” etetéssel végezhetjük, de a kettőt kombinálhatjuk is. Jó megoldás az is, ha egy műanyag hálóba helyezett áztatott kenyeret egy nagyobb kő segítségével helyezünk el az úsztatásra kiszemelt helyen. Nagyon hatásos, ha a hálóba néhány keményre gyúrt gombócot is teszünk. (Ez főleg csónakból horgászva ajánlott, amikor a kenyeres zsákot csak egyszerűen leeresztjük, illetve tartalmának ellenőrzéséhez könnyen felhúzhatjuk a csónak végéből.) A hálót, ha partról horgászunk, hogy ki tudjuk emelni, hosszú zsinóron rögzítsük. Egyesek, hogy ne akadjanak a kenyeres zsákba, a vízmélységnél valamivel hosszabb zsinórra kisebb műanyag-flakont erősítenek, és ennek vonalán kívül horgásznak.  A szendvicses- vagy kenyeres-hálós etetés jóval kevésbé terheli meg pénztárcánkat, mint a gombócos, viszont gyakrabban kell számolnunk elakadásokkal, frekventáltabb helyeken pedig akár kisebb víz alatti kőhányások keletkezhetnek a rengeteg bedobott szendvics-kőtől. (Nagyon kérjük horgásztársainkat, hogy a kötöző zsinórt a vízben könnyen lebomló vékony kendermadzaggal oldják meg, különben előbb-utóbb nem csak másoknak, de maguknak is megnehezítik a horgászatot.) A tenyérnyinél nem nagyobb kövekre kötött kenyérszeletek hosszabb ideig képesek lekötni a halat, mint a gombócos etetés, melyet célszerű negyedóránként megismételni.

Gombócos etetésnél (főleg folyóvízhez nem szokott horgászok

esetében) gyakran megfigyelhető az a hiba, hogy az etetőanyag nem elég tapadós: vizet érve azonnal szétesik, és így több kárt okoz, mint hasznot, ugyanis a laza etetőanyag messze viszi a horgászhelyről a halat. Aki folyóban etet, meg kell tanulnia, hogy az állóvízen bevált állagú etetőanyag nem alkalmazható folyóvízben. Az áztatott és szétmorzsolt kenyér tapadó képessége nem elég ahhoz, hogy a gombócok hosszabb ideig fejthessék ki hatásukat a fenéken, ezért valamilyen kötőanyagot (talán legolcsóbb az agyagos föld, kissé költségesebb a rozsliszt) kell használnunk az anyag bekeverésénél. (Fél óránál tovább ne áztassuk a kenyeret!) Nekem egy három-négyórás horgászatra bőven elegendő egy fél „Sensas” vödörnyi áztatott kenyér, melyet a durvább törőszitán áttörök. (A fölösleges vizet alaposan kinyomom a kenyérből, mielőtt áttörném.) Ehhez adok kb. kétkilónyi „gyári”etetőanyagot, bár aki hozzájut, használhat kukoricalisztet vagy -darát is. A paducozó etetőanyag ízesítése elhanyagolható: a fő vonzerőt a kenyér biztosítja. (A szlovák horgászok többsége viszont esküszik a sós ízesítésre, ami valóban csekély többletkiadással jár.)

A két kilónyi száraz etetőanyaghoz hozzákeverek egy fél kiló rozslisztet, ami kitűnően biztosítja, hogy az anyag – megfelelően megnedvesítve - összeálljon. Fontos, hogy az áttört áztatott kenyérhez úgy adagoljuk a száraz anyagot, hogy az is kellően átnedvesedhessen, különben a ragasztó hatást nem érjük el. (Esetleges túlnedvesítés esetére mindig legyen tartalék szárazanyagunk.)  Gombócaink akkor megfelelő állagúak, ha fél méter magasból a földre ejtve nem esnek szét. Néhányan a gombócokat erős, megnedvesített rongyba (pl. kiselejtezett frottír törölköző) tekerve érik el a megfelelő keménységet. Lényeges, hogy olyan horgászhelyet válasszunk, ahol a meder nem lejt nagyon meredeken a víz közepe felé, nehogy gombócaink - melyeket a helyben maradás érdekében érdemes kissé pogácsa-szerűen meglapítani – messze benn a mederben fejtsék ki hatásukat. (A szendvicses etetésnél ettől kevésbé kell tartani.) Akár szendvics, akár gombóc: az etetést úgy kell koncentrálnunk, hogy az a parton elfoglalt helyünkhöz képest két–három méterrel lejjebb érjen talajt. Így, ha magunk elé a partra merőlegesen dobunk, a már beállt úszó éri el az etetés centrumát, és így könnyebb az úszóvezetés. Hogy egyes vizeken mi a legelőnyösebb etetés, (azaz hol áll meg az etetőanyag zöme) némi gyakorlat szükséges, olykor hasznos lehet, ha az etetőanyaghoz nehezítő anyagként gyöngykavicsot keverünk. Hogy a jó etetés mennyire hatásos, mutatja, hogy kapásaink szinte kizárólag az etetés közelében, illetve néhány méterrel az alatt fognak jelentkezni, előfordul azonban az is, hogy egy–egy óvatos nagyobb példány (dévér, ponty) a kissé lejjebb úsztatott csalit veszi fel. A paduc meglehetősen agresszív hal: ha nagyobb számban gyűlik a horgászhelyre, más faj nemigen juthat szóhoz, talán csak a márna kivétel. (Ezt igazolja a fővárosban általános jelenség: eleinte az etetés első negyed- fél órájában bosszantóan nagy tömegben csak a gébek jelentkeznek, ám az első egy-két paduc megjelenése után már alig fogunk belőlük.)

Gombócos etetésnél – de szendvicsezésnél sem - szabad megvárnunk, míg a kapások lecsökkennek, ami biztos jele annak, hogy az etetést „felélték” a halak. A legjobb eredményt úgy érhetjük el, ha még van kapás, ennek ellenére is dobunk etetőanyagot. Nem kell attól tartani, hogy a beeső gombócok (vagy szendvicsek) zaja elriasztja őket, néhány perc múlva ismét az etetésen lesznek.  (Folyóvízen egyébként – főleg a Dunán - szinte lehetetlen a túletetés.)

A csali.

Noha a paduc természetes tápláléka a meder kövein megtelepedett zöldmoszat, mégsem mondható kizárólagosan „vegetáriánusnak”. Szívesen elfogyasztja ugyanis a vízbe kerülő gilisztákat, rovarlárvákat is. Csaliként ezért a legtöbb horgász a könnyen beszerezhető csontkukac mellett dönt, jómagam is legtöbbször ezt használom. A csonti kényelmes csali, hiszen akár tízszer-hússzor is leúsztathatunk vele, arra azonban ügyeljünk, hogy kapás (vagy pláne fogás) után mindig cseréljük újra a pondrókat, mert a kiszívott, üres csontira alig lesz kapás. Nem egyszer tapasztaltam azonban, hogy a friss kenyérbélből kicsípett és horogra nyomott „kenyérrózsa” sokszorosan felülmúlja az állati eredetű csalikat, különösen felmelegedett vízben nyáron, „szendvicses” etetés esetén. Ezért mindenkinek azt ajánlhatom, hogy csali-készletében a csonti mellett mindig legyen friss fehér kenyér (esetleg zsemle), hogy kapástalanság esetén variálhassuk a csalit. A csalizásra alkalmas kenyérbél viszonylag „levegős” állagú, de összenyomva jól tapad. Nem szabad azonban meggyúrni, varázsa éppen abban rejlik, hogy a vízben megduzzad és rendkívül puha lesz. Ennek persze az a következménye, hogy kenyérrózsával csak egyetlen úsztatást hajthatunk végre, ami sok horgászt elriaszt használatától, mert minden úsztatás után csalizni kell. Pedig ha a paducoknak erre van gusztusuk, nincs olyan csali, ami felülmúlhatná. (Hogy a csali-kenyér ne száradjon ki gyorsan, fóliazacskóban tegyük zsebünkbe.) Szendvicses- vagy gombócos etetés: ha a kapás csontira leáll, szinte hihetetlen, hogy kenyérrózsával újból milyen „kapásdömpinget” érhetünk el. (Különösen elmondható ez a 20-22 C fok fölé melegedett vizekről.)

Tavasszal vagy késő ősszel jó csali lehet a kis- vagy közepes trágyagiliszta: ezt azonban sose „fűzzük” a horogra, csak vastagabb részének közelében keresztben – egyszer - szúrjuk át a horoggal, hogy minél élénkebb maradjon.

A fővárosban régebben csaliként gyakran használtak kis kenyérszalonna-kockákat is. Jött rá paduc mellett jász, dévér, karikakeszeg, szilvaorrú, sőt márna is.

Egy régi „Blinker” újságban olvastam, hogy egy német horgász a Regen folyóban (ez a folyócska Regensburgnál torkollik a Dunába) fahéjjal ízesített csemegekukoricával ért el kiemelkedően szép eredményt. (Ezt keverte a fahéjas ízesítésű etetőanyagba is.) Egyesek konzerv-zöldborsóval, vagy vaníliával ízesített tarhonyával is csaliznak.

Láthatjuk tehát, hogy a csalik területén tág tere nyílik a kísérletezésnek.

A horgászat akciója.

Folyóvízi horgászatról lévén szó, mindig kísérjük figyelemmel a vízállás alakulását. Legjobb a stagnáló-, vagy az enyhén áradó víz. (Budapesten a 200-270 cm-es vízállás mondható optimálisnak.) A fővárosban azonban jó lehet az olyan vízállás is, (budapesti 400-450 cm) melynél a „padkán” 1.5-2 méteres a víz. Nem kell megijednünk a kissé zavarosabb áradástól sem: többnyire ez sem veszi el a paducok étvágyát. Erősen apadó víznél a horgászat megkezdése előtt mindig győződjünk meg arról, hogy máskor eredményes helyünkön van-e „elegendő” vízmélység. Az apadás arra késztethet bennünket, hogy a parttól a szokottnál jóval távolabb horgásszunk. (A 2015-ös év igen alacsony vízállásai az amúgy is tisztának mondható Duna-vizet még átlátszóbbá tették, ezért a parttól érdemes volt a megszokottnál jóval beljebb próbálkozni.)  A paduc nem túl érzékeny a napszakra: kapására számíthatunk délelőtt, délután, sőt akár éjjel is. Wilhelm Sándor: „A paduc” c. könyvében (idén jelent meg) olvashatjuk, hogy a paduc szinte a nap minden órájában táplálkozik. (Meg kell említeni, hogy kapnak télen is, ha a víz hőmérséklete nem süllyed 5 C fok alá.)

       Úszós paducozásnál nem ajánlott a szerelék „visszatartása”. Ezt  -az  egyébként jászra, dévérre, márnára oly eredményes - műveletet a paducnál nem kell gyakorolnunk. A „szabad úsztatás”, - azaz amikor a szerelék a víz sodrával megegyező sebességgel halad – a legeredményesebb. A finom „visszatartás” csak oly mértékű legyen, hogy a zsinórnak ne legyen az úszót megelőző hasa, az úszó haladásának sebességét azonban ne befolyásolja.  A zsinór hasasodását – mely különösen „felszélnél” lehet kellemetlen – mindenképpen el kell kerülni, mert különben bevágásaink nem lesznek elég hatékonyak, az úszó természetellenesen gyorsan fog haladni, arról nem beszélve, hogy az etetés vonaláról is eltéríti (kijjebb húzza) az úszót. Ha a mederalakulat engedi, ne etessünk nagyon messzire. A túl közeli etetéstől azonban - különösen másfél métert meg nem haladó, apadó, tiszta víznél – tartózkodjunk, mert tapasztalat szerint ilyenkor a paducok bátrabban gyűlnek az etetésre, ha az nem közvetlen közelünkben van.

Ha „megy a hal”, az eresztéket úgy kell beállítani, hogy néhány cm-rel a fenék fölött lebegjen a csali, amikor is az úszó szinte minden lemerülése kapást jelent. Ha azonban gyenge a kapás, jobb, ha a csali a fenéken sodródik: ekkor ugyan gyakoribb a szerelék akadozása, de – mint fentebb említettem – a kapást némi gyakorlat után mégis jól meg lehet különböztetni az akadástól.

Paducozásnál, mivel a kapásra a lehető leggyorsabban kell reagálnunk, igen intenzív figyelemmel kell horgásznunk. Fontos, hogy az úszó jelző végét mindig jól lássuk, ezért az antennának legalább 15-20 mm-re ki kell állnia a vízből, vastagabb jelzővégből azonban elég, ha csak 5-6 mm áll ki.

    A sikeres bevágás után a paduc meglepően erőteljesen védekezik, ami a „paducnak való” könnyű, gerinces bottal és vékony zsinórral horgászónak remek szórakozást nyújt. Az orsó fékjét azonban érdemes előrelátóan úgy beállítani, hogy egy olykor-olykor megakasztott nagyobb márna kirohanása se téphesse el a zsinórt. Mivel a márna is kedveli a gyors, sóderos mederalakulatot, nem kell meglepődnünk, ha néha ezt a bajszos torpedót is megtapasztaljuk horgunkon. És akkor még nem beszéltem a – valóban meglehetős ritkaságnak számító, mégis etetésünkön olykor megjelenő – több kilós dunai pontyokról sem, melyeknek sikeres parthoz tereléséhez a finom szerelékkel nagy türelemre és szakértelemre lesz szükségünk. (Egyesek komoly hal megakasztásánál kikapcsolt visszaforgásgátlóval engednek zsinórt a kirohanó halnak, ezt azonban csak akkor próbáljuk meg, ha biztosan uralni tudjuk a helyzetet (jobban mondva az orsót), mert ha elszabadul az orsó csészéje, hatalmas gubanc és a hal elvesztése lehet osztályrészünk.)

    Tisztelem, becsülöm a „C&R” elvét valló horgásztársaimat (a fogás után többnyire én is azonnal elengedem halaimat), azonban megértem azokat is, akik zsákmányukat el szeretnék fogyasztani. Aki még nem bontott fel paducot, idegenkedve fogja tapasztalni a hal hasfalát belülről borító fekete hártyát. (Ezért adta a népnyelv egyes vidékeken a „tintahasú”, vagy kissé vulgárisabb „tintafosó” tájnevet a paducnak.) Ez a hártya a paducok természetes sajátsága, – kissé erőteljesebb dörzsöléssel eltávolítható –  de egyáltalán nem befolyásolja a hal élvezhetőségét akkor sem, ha benne hagyjuk. A kisebb, fél kiló alatti paducokból kitűnő olajos hal készíthető, a nagyobbak – alaposan beirdalva és hosszában kettévágva – remekül kisüthetők.

    Megjegyzem, (hogy ha rajtam múlt volna) én a paduc, a jász, valamint a szilvaorrú méretét - hasonlóan a domolykóéhoz - inkább 25 cm-ben szabtam volna meg, ami az állomány még intenzívebb gyarapodását segíthetné elő. (Egyébként, ha sportszerűen horgászunk, eszünkbe sem jut a 20 centis paduc elvitele!)

  Kívánom horgásztársaimnak, hogy minél többen tapasztalják meg a paducozás szépségeit, szerencsésebb napokon felejthetetlen élményben lesz részük, a súlykorlátozást azonban ne feledjük!

                                                                                         Budai pecás

Hunyady Attila: Barátokkal a Hármas-Körösön

Hangulatosan kanyargós, ligetekkel, erdőkkel, virágos mezőkkel, kiterjedt holtág-rendszerrel övezett egykor szeszélyes alföldi folyónk a Hárma-Körös. Vize a Sebes-Körössel találkozó Berettyó, továbbá a Fekete-és Fehér-Körösből egybefolyó Kettő-Körös egyesülése után jelentősen gyarapodik, s innen a neve már Hármas-Körös. Egy korábbi írásomban Szelevény térségében kalandoztam, most egy emlékezetes szeptembervégi Bökény-környéki társas horgászkirándulás élményeit szeretném feleleveníteni horgász-naplóm bejegyzései nyomán, talán a mai viszonyokra is aktuális gondolatok jegyében.

Csongrádon tájékozódunk

A megbeszéltek szerint érkeztek sokat próbált horgász-cimboráim, két alaposan megpakolt autóval. Jóska Wartburg kocsijába jelentős mennyiségű javaim bezsúfolását követően magam is bekászálódom, s immár ki is tehettük volna a „megtelt” táblát. A másik kocsiban Gyula és András szorongott az egyhetes táborozáshoz szükséges temérdek holmi ölelésében. Úti célul a Hárma-Körös alsó szakaszának becserkészését tűztük ki. Párás hajnalban keltünk útra, ám Csongrádra érve barátságosabbá szelídült a reggel, mindössze a rozsdásodó falavelek jelezték az évszakok kérlelhetetlen változását. Hangulatos utcácskákon érkeztünk a Tisza partjára. Javasoltam, hogy egy kis informálódás céljából keressük fel és kellő tisztelettel köszöntsük a tiszai horgászok nagy öregjeinek egyikét, a „szakmáról” mindent tudó Forgó László barátomat. Laci bácsiról annak idején elterjedt, hogy a hazai, de különösen a Tisza-táj horgászainak legjobbjai közé tartozik, e mellett a hatvanas és hetvenes években az országos versenyeknek is jeles résztvevője volt. Sajnos pár éve elköltözött közülünk, s immár az „örök horgászvizeken” kergeti a harcsákat, kecsegéket.  Hamarosan Tisza-parti otthonában élveztük vendégszeretetét, pedig nem jeleztem előre jövetelünk szándékát. Tájékoztattam úti célunkról, s miközben tanácsait jegyezgettem, kedves felesége kecsegepörköltet melegített számunkra, amolyan tiszai villásreggelit „Forgó-néni módra”. Feledhetetlen finom falatok! Aztán Laci bátyám megígérte, hogy ha elhelyezkedtünk a Bökény fölött javasolt ligetesben, személyesen keres fel majd bennünket motoros-csónakján a vizek országútján.

Bökény térségében

Szerda. Immár magasról mosolyog ránk a napocska, amikor büszkén feszít két sátrunk a Körös-parton. Íme, nyolc szorgos kéz tüsténkedik: Jóskával lépcsőket ásunk a kőkemény, szürke agyagpart oldalába, különben ígéretesnek tűnő horgászhelyeinket legfeljebb kötélhágcsón ereszkedve tudtuk volna megközelíteni. Eközben András és Gyula tűzrakó- és illemhely kialakításával foglalatoskodik. Aztán min a négyünkre vár a fontos feladat: a horgászat céljából szükséges víz közeli padka kialakítása. Csütörtök. Hullafáradtan feküdtünk sátrainkban, amikor egy szigorú tekintetű, napbarnított arcú, tekintélyt parancsoló köpcös kis ember ébresztőt vezényelt. Réveteg szemekkel bámulunk rá, de aztán csak összeszedjük magunkat: László, azaz „Csoki bácsi” állt előttünk. Mivel jöttél? kérdem – Hát, a „batárral”- feleli. (A batár nem más, mint egy hatméteres, kényelmes folyóvízi horgászladik Tümmler-oldalmotorral, kormánylapáttal felszerelve, persze alaposan megrakodva horgászcuccokkal. No, gyerekek, horgásztatok-e már – kérdi. Hogy horgásztunk volna, - mondom, hiszen temérdek volt a munka. Hát így nem lehet halat fogni, - dörmögi, két nap múlva duzzasztás lesz Bökénynél, Rákász Béla barátom, a zsilipkezelő gátőr hívta fel rá figyelmemet, addig tudok hozzátok majd felmotorozni. Na, ki jön velem horgászni – kérdi végre, két ember jöhet. Némi tanakodás után Jóskával vállalkozunk, s legszükségesebb motyóinkkal a batárban foglalunk helyet a kihajózásra várva, miközben András és Gyula pontyozáshoz készülődnek.

A „mesterrel” horgászunk

Felfelé motorozunk. Szépen viszi a kis oldalmotor a nagy terhet. Enyhe szél borzolja a békés folyót, amely egyre több elsárgult falevelet hordoz a hátán. Az Irisztó nevű holtág beágazásával szemben Laci bá leállítja a motort és kiadja az ukázt: elő a kuttyogatóval! (A parancsot tulajdonképpen magának adja ki, hiszen ő maga fog kuttyogatni.) Örömmel vesszük, s máris szerelkezünk. Beállunk a sodorvonalba, ám ott is csak gyengécske a víz áramlása. A máskor szőke folyó most oly tiszta vizű, hogy akár ihatnánk is belőle. De szeretem ilyenkor a Köröst! Kutty, kutty, hangzik az ősi , míves harcsa-csalogató szerszám tiszta, éles pukkanása az öreg kezében. László jobb kézzel kuttyogat, s letett bottal horgászik úgy, hogy bal kezével a zsinórt érzékeli, de néha jó félmétereseket húz is rajta. Mi ketten Józsival kézben tartott bottal a mártogatást imitáljuk, de inkább lazsálunk. Lótetűvel, („bogárral”) csalizott horgainkkal a fenék fölött méternyire igyekszünk követni a meder vonulatát. A mélység ugyanis igen változatos: hét-nyolc méteres mélységek helyenként tízméteres gödröknek adnak helyet, majd másutt szinte gázlót fogunk. Immár a Tűzkövesi  gátőrházzal egy vonalban ereszkedünk. Végre nagyot lódul botom vége! Keményen bevágok, de csak tompa akadást vagyok kénytelen tudomásul venni. Közben Józsi is „padlót fog”, mindketten ugyanabba az akadóba gabalyodtunk. Közben azonban Csoki bácsi botja is gorombán bólogat: Nem, ez nem lehet tuskó, mert elakadt vastag zsinóros készségeinkkel már megállítottuk a hajót. Nem is az! Itt az öreg harcsa! - rikkantok, miközben Laci bácsi hamiskás mosollyal fáraszt.  Nem öreg ez, gyerekek, - mondja, - de harcsa. Izgalmunkban gyorsan beszakítjuk végszerelékeinket, s szurkolunk az öregnek. Végre feljön a szépen márványozott haltest. Jó tízesre saccoljuk. Bizonytalankodva ajánlom fel segítségemet a vágózásra, de az öreg, mintha meg se hallana, ezt is maga végzi, s már benn is van a ladikban a mély vizek bajuszos útonállója. (A későbbi mérlegelésnél 12.5 kilósnak bizonyult.) Megsüvegeljük a mestert, majd újra szereljük készségeinket, felcsalizunk. Aztán újra szól a „kutty, kutty”, folytatjuk.  Most Jóskának adódik egy odanyúlása, de elügyetlenkedi. Laci bácsi meg is morogja, majd tanácsokkal látja el. Hosszas „üresjárat” után László akaszt még egy öt kiló-körüli „pundrát” aztán ráununk.  Hiába, a szeptember vége már nem az igazi harcsaszezon, bár a vízhőmérséklet még indokolhatná kapókedvüket. Horgászatunk befejeztével táborhelyünknél kötünk ki s büszkén mutatjuk két cimboránknak (az öreg által fogott) halakat. Emezek ámulnak, bámulnak, hiszen csak keszegfélét zsákmányoltak, igaz, mi még azt sem. Laci nekünk ajándékozza nagyobbik harcsáját, majd a másnapi viszontlátásig elköszön. Van ám ováció táborunkban! Mindenki a harcsa körül serénykedik. Az egyik bográcsban készül a körösi hallé, míg a másikban tojásos panírban rántott harcsaszeleteket rotyogtatunk a bő forró olajban. Ez ám az igazi kétfogásos horgász-estebéd, melyre a mélyre ásott gödörben, a „veremben” hűtött jóféle vörös bort iszunk. Kell-e ennél szebb este? Kellemes fáradsággal és jóllakottan térünk nyugovóra sátrainkban.

„Tanár úr” kecsegézésre okít

Péntek. Még sötétség honol, amikor az előző napi etetésünkön horgászunk. Kapás van bőven: kilós jászokat, testes dévérkeszegeket meg jó paducokat akasztunk, ám ezek mégsem az igaziak. Nagyobb horgot kötök fel, megtömöm gilisztával, s végre beletrafálok egy erőteljesebb húzásba. Mindjárt fel is visít orsóm fékje: na, ez már nem keszeg – reménykedem. Közben a hajnal derengéséban malacnyi tőponty sziluettje körvonalazódik elő, ám mielőtt kimeríthetném, összeszedi álmélkodó cimboráim zsinórjait. (Látván, hogy nem akármilyen halat fárasztok, kivehették volna szerelékeiket.) Mégis sikerül megszákolnom a zsinórhalmazzal egyetemben. Boldog vagyok: talán az öt kilót is eléri halam! Az örömre azonban üröm: a hatalmas gubancot csak „késeléssel” lehetett megoldani, s ez után mindenki újra szerelhetett. Hideg van, erősen párolog a levegőnél melegebb folyó. András odébb áll, fenekezve süllőzéssel próbálkozik, miközben Gyula az egyre hangoskodóbb balinokat pergetve kergeti. Úgy látszik, elegük volt az egymás melletti horgászatból! Mellettem most Jóska akaszt egy pontyot – éppen méreteset. A bozótosban András botja sokat sejtetően hajladozik: kiló körüli süllőt fogott halszeletre a letett boton. Gyuszinak semmi. Persze, hogy semmi, hiszen a vízfelszínen annyi a kishal, mint a nyű. Hét órára jár. Éppen a tegnapi halvacsora maradékaiból falatozunk, amikor a párából felsejlik Laci bácsi dereglyéje. Kötelességszerűen segítünk neki a kikötésben s mutatjuk zsákmányainkat, mire „tanár úr” elégedetten int, visszaengedhetjük halainkat – na persze nem szabadjára! András, Gyula, jöttök-e kecsegézni? Ti még nem voltatok velem. Persze, szívesen, rikkantanak örömmel. (Hogyne mennének szívesen, hiszen a Dunán a kecsege csak „fehér-holló” szerű zsákmány, itt most tanulhatnak valamit.) Hamarosan eltűnik a vígan pöfögő ladik a kanyarban. Ahogy csökkennek dél felé haladva a kapások, ráálmosodom botjaimra. Abba is hagyom, s visszabotorkálva sátrunkba mély álomba merülök. Dél körül Jóska is befejezi, mivel csak a rákok piszkálták horogra tűzött csalijait. Engem váltva most ő pihen le,s én őrzöm újra botjaimat. Még kissé kótyagosan egy szép kapást kések le. Aztán egy újabb húzás a gilisztára, ennek végre idejében dörgölök be. Szépen nyolcasozik ide-oda, jó kettes ponty. Kezd újra megélénkülni a pálya. Újabb szép húzás: csaknem elragadja botomat, pedig igencsak kézügyben van. Megakasztott halam a mélyben nyugodtan köröz. Nem tűnik kapitálisnak, de jól húz. Mozdulataiból már akkor tudom, hogy harcsa, mielőtt kiemelném: az is, a mérlegen 4.60 kilót mutat. Éppen bilincselem, amikor a kanyarban feltűnik Laci bácsi „csapata”. A kikötést követően izgatott szavak közt puhatolózunk egymás eredményességéről. Kiderül, nagyjából egy-egy, hiszen annyi kecsegét ők is fogtak súlyra, mint az én két halamé, vagyis hármójuk kilenc kecsegéje szintén túl lehet a hat kilón. Persze most is az öreg volt a „sztár”, hiszen 1.20-as kecsegéje mellett fogott egy kilósat és egy alig kisebbet is. Hol fogtátok? kérdem kíváncsian. Messze, mondja Laci, a szelevényi gátőrház fölötti kanyar mély szakadásában. Aztán elköszön és elhajózik lefelé. időközben Józsi is előkerül a sátorból s immár kipihenten velünk örül a zsákmányoknak. Aztán Andrással rögtön hozzálátnak a kecsegenyúzás nem is olyan könnyű feladatának. Gyulával közben a folyót vesszük szemügyre: mintha egy kissé húzósabb, zavarosabb lenne, talán árhullám jön? Akkor pedig mostanában nem lesz duzzasztás, annyi bizonyos. Próbáljunk süllőzni estefelé – javasolom. Gyula rögtön rááll, s máris kivonjuk magunkat a kecsegepörkölt-készítés akciójából. Néhány élő csalihallal és tucatnyi halszelettel a közeli tuskósba tartunk. Mártogatva két süllőcskét fogok sok beszakadás árán, míg társam fenekezve három valamivel jobbat. Horgászatunkat a szúnyogok egyre agresszívabb támadásai miatt gyorsan befejeztük.

A duzzasztás elmarad

Szombat. A ködös, borongós hajnal mindannyiunkat a padkán talál. Akkurátusan pontyozunk s közben nagyokat nyelve elevenítjük fel az előző esti hal-lakomát: volt ott kecsegepörkölt, parázson sült kecsege, szem-száj ingere, úgyhogy reggelire is jutott bőven. A szórványos keszegkapások és a lomhán verdeső rákok akasztgatása közben azt vettük észre, hogy tovább nő a folyó szintje s a víz már csaknem padkánkat nyaldossa. Csak nem duzzasztás? Tanakodunk. Ha nem jön Laci bácsi, biztosan duzzasztanak, mondja Gyula, akkor pedig Bökényben a helyünk! Az öreg délig sem jött, mi pedig cselekedtünk. Bandi vállalta a magányt, így egy autónyi különítménnyel megszálltuk a duzzasztó térségét, ám csalódva vettük tudomásul, hogy duzzasztás egy szál se. A gátőrt se találjuk otthon, így hát nem lettünk okosabbak. Horgásztunk a térségben erre is, arra is, hiába, nem evett a hal. Visszatérve tanyánkra azt hihetnénk, hogy Bandi a tűz körül tevékenykedik, pedig nagyot tévedtünk, horgászik. Horgászik? Az nem kifejezés. Gorombán hajladozik botjának spicce, ő pedig a fárasztás izgalmai között dagasztja a sarat. Ember, mit akasztottál? faggatjuk egyszerre. Gyerekek, ez valami nagyobb harcsa lehet, mert nem bírom felemelni a fenékről ezzel a harmincas zsinórral, mondja felindultan. Hanyatt-homlok mászunk le a lépcsőkön, hogy barátunknak valamiben segíthessünk, amikor Laci bá érkezik meg – most nem a vízen – hanem kismotorján, éppen a legjobbkor. Udvariasan előre engedjük, a közben kimerült András pedig örömmel bízza a „harcsa” fárasztásának utolsó fázisát az öregre, aki híréhez mérten határozott fárasztás során adja fel az „utolsó kenetet”, de minek? Harcsa helyett egy igazán remek, négy kiló fölötti márnának! Most már csak a kölcsönös süvegelések meg András kikérdezése van hátra, kiderül, hogy még egy jobb ponty is van a szákjában. Laci bácsi elköszön, de ígéri, hogy holnap is meglátogat minket…

Vasárnap a kelet felől érkező front nyomán kiadós „csapóesőre” ébredünk. Hűvös, szeles az idő, esik egyfolytában. Vissza a sátorba! Csak abban bízhatunk, hogy valami csoda történik, amíg újra alszunk egyet. Mivel azonban a XX. században csodák már nem történnek, a továbbra is szakadó esőben sátrainkban falatozunk valami hideget, aztán esőruhákba öltözve megkísérlünk egy-egy bottal horgászhelyeinkre alászállni. Először András vág neki, fürgeségének azonban ára van: a felázott lépcsők egyikén megcsúszik, s javaival együtt „alászáll”. Sorsában osztozva magam is hasonlóan járok: kényszerfürdőt veszek én is. A többiek már nagyon óvatosak voltak, és megúszták a vízbeesést., bár a felázott agyagpadkán így is „életveszélyes” volt a tartózkodás. Aztán se horgászat, se meleg kaja, se Laci bácsi… Otthagytunk csapot-papot, s a nem túl közeli kocsmába baktattunk. Itt aztán némi szíverősítő visszahozta jókedvünket, bár az eső továbbra is szemetelt. Ilyen vasárnapot!

Fel a Péterszögbe

Hétfő. Hajnalok hajnalán megint Laci bácsi ébreszti társaságunkat. (Hogy ez az ember micsoda szívósságról tesz tanúbizonyságot!) Megérte korán kelni, mert a tegnapi keserves élmények után csodaszép őszi hajnal köszönt ránk: a fű felszáradt, bár a talaj még kissé nedves. Három ember jöhet velem, a Péterszögbe kirándulunk – mondja az öreg. Ezúttal Gyula vállalja az ügyeletet. s hárman kuporodunk a ladikba Laci bá mellé. Most vizsgázott csak igazán a jó öreg vízijármű! No de sebaj, úgyis négy személyre tervezték, s bírja is cefetül a terhelést, csak a kis motor megy valamivel lassabban. Nagyon hosszúnak tűnt az út, mire – folyással szemben - a híres-nevezetes Péterszöget  elértük. András és Jóska a jobb parti szakadásban szállt partra, míg mi kissé arrébb, a szivattyú alatti nagy mélység fölött öregurasan, a hajóvégből vetettük be nehéz fenekezőinket bogár- és nadály csalikkal. Szerencsénkre a szivornya üzeme szünetelt, így csak a kedves madárcsivitelés törte meg az áldott csendet. Rajtunk kívül sehol egy lélek, élvezhettük a háborítatlan horgászatot.

Nem kell messzire dobni, itt nagyon mély a víz – mondja a tanár úr, amit abból is érzékelhetünk, hogy zsinórjaink csaknem merőlegesen állnak be, pedig nem kimondottan magunk elé dobtunk. Előbb Lászlónak volt kapása, akasztott is valami jobbnak tűnő állatot, de rövid küzdelem után sajnos lemaradt. Kisvártatva nekem is kapkodnom kellett nyelem után, de csalimat csak apróságok csipkedhették, nem akasztottam meg semmit. Közben társam egy hét kiló körüli harcsa-ifjonccal bánik el hamarjában. Egyszerre erős húzásnak verek be: pontyra gyanakodom. A hal erősen húz, nehezen emelem a felszínre. Laci merítené, ám közben akrobata ügyességgel kell megugró botját elkapnia, ami azonban szerencsére sikerül is neki, így halamat, egy öt kilósra saccolt tőpontyot magam szákolom meg. A halat szákba téve segíteni szeretnék az öregnek, de sajnos erre nem lett szükség, mert megakasztott hala előbb valami akadóba keveredik, majd onnan kiugorva a meggyötört damil elszakad. A zsinórt felcsévélve harcsanyálka-csimbókok árulkodnak a tettesről. Mestereünk hamuszürke arccal dörmögve szerelkezik  s folytatja, ahol abbahagyta. Megint látványos kapásnak vág be s akaszt is valamit,ha nem is az „igazit”. Az erőltetett fárasztás nyomán izmos harcsatest tűnik elő s társam tüstént vágóvégre kapja. Mérem, s mondom: tizenötös. Morogva nyugtázza: az előző  jóval nagyobb volt! Felkantározza halát, s tovább horgászik, látszik rajta, hogy valamelyest megnyugodott az iménti kudarc után. Magam közben harcsácskákat fogok, végül egy agresszív kapásra egy másfeles márnát, majd egy – szintén lótetűre megéhezett – kettes pontyot fogok. Ezekkel a halakkal zárjuk is a horgásznapot. Parton hagyott társainkat cserkésszük be, s megállapítjuk, hogy ők sem tétlenkedtek. Eredményük: két - kiló körüli -  „porciós” süllőből, illetve Bandi 3.60-as csukájából valamint Jóska ötös harcsájából állították össze „repertoárjukat”. Így mindenki elégedett volt, s jókedvűen társalogtunk a visszafelé úton.

Búcsú a folyótól

Elérkezett a kedd, utolsó horgásznapunk. A folyóra tekintve elképedve tapasztaljuk, hogy bő méternyit áradt és erősen húz a víz. Fiúk, ez nem a duzzasztás műve – mondom. Félóra múlva az öreg érkezik motorján s izgatottan közli, hogy „a Körösnek annyi!” Felesleges is mondania, a duzzasztás elmarad, mert föntről erős árhullám érkezik. Elbúcsúzunk Laci bácsitól s megköszönjük aktív horgász-kalauzolását és barátságát. Később távozta után azért az esélytelenek nyugalmával kísérlünk meg pontyozni, süllőzni, de eredménytelenül. Még az esti nagy tábortűz melletti hallé megfőzése vár ránk, másnap pedig a táborbontás és a búcsú az oly sokarcú, oly változatos és szeszélyes kis folyótól a viszontlátás reményében.

  Hunyady Attila: Hogyan dolgozzuk fel fogott halainkat?

      Köztudottan nem tartozunk a halfogyasztó népek sorába, de vajon a több mint háromszázezer főnyi horgásztársunk kedveli-e a különféle halétkeket, és ért-e a szakszerű halfeldolgozáshoz?

      A horgászok túlnyomó többsége (minden bizonnyal)  el is kívánja fogyasztani zsákmányát, míg a kisebbség azt vallja, hogy elsősorban a horgászat egyéb élményeiben leli örömét. Egyre bővül a „fogd meg és ereszd el” elvét valló sporthorgászok tábora, akik a megfogott halat mintegy sporttársukként tisztelve talán mérlegelik, fotózzák, aztán egy búcsú-szóval és látványos – kissé hatásvadászó -  „puszival” engedik szabadon.

    Most azonban - a halétel-kedvelőknél maradva – egyesek feltehetően azért tartózkodnak mégis a halevéstől, mert félnek az éles halcsontoktól, szálkáktól, mások pedig egyszerűen nem értenek a hal feldolgozásához. Konyhakész halat pedig egyetlen vizünk se „terem”. Írásunkban elsősorban azokhoz szólunk, akik szeretnék elsajátítani a pikkelyezés, nyúzás, szálkátlanítás és a halhús további feldolgozásának fortélyait, tehát elsősorban a kezdőkhöz, de talán a magukat haladóknak tartók is találhatnak néhány hasznos gondolatot sorainkban.

    Kezdjük egy intelemmel: halat élve nem szállítunk, pláne nem pucolunk! Ez állatkínzás lenne, amit a jogszabályi tilalmak mellett az Országos Horgászrend előírásai is egyértelműen tiltanak. Még egy dolog: a régebben általánosan elterjedt vízparti halfeldolgozás is tilalmas lett. Ez talán érthető, hiszen ha több tucat horgász dobja vissza a vízbe a halbelsőségeket, az mindenképpen rontja a vízminőséget, különösen kisebb állóvizek esetében. (A horgász úgy gondolkozott, hogy a repkedő pikkelyeket nem konyhájában fogja majd fáradságosan feltakarítani, hanem a jótékony természetre bízza a hulladék további sorsát).

     Első lépés: hogyan öljük meg szakszerűen a halat? Általában elég egy-két jól irányzott, erőteljes ütés a fejre (a szemek közt, a homlokon), amitől  - különösen a nagy, többkilós hal – nem biztos, hogy azonnal elpusztul, de annyira biztosan elkábul, hogy tovább már nem szenved. Az esetleges további rugdalózás már csak amolyan reflex-szerű vonaglás.) Itt jegyezzük meg, hogy az angolnát nem fejbe verni, hanem farkon szúrni szükséges, hiszen idegközpontja ott található. E művelet után kezdődhet a haltisztítás művelete, mely történhet pikkelyezéssel vagy nyúzással.

Haltisztítás pikkelyezéssel.

A pikkelyezés legegyszerűbb – és leggyakrabban alkalmazott -  eszköze a kés. Praktikusabb és hatékonyabb egy lécdarab mindkét oldalára felcsavarozott söröskupak. Hasonló elven alapul a nyeles fogazott pikkelyező is, melyet horgászboltokban kaphatunk. Egy ügyes horgásztársunk, Palotay Nándor - „találmánya” a kemény műanyagból készített „halvakaró-csoda”. Mindhárom szerszámot az 1. fotón mutatjuk be. Kuriózumként említjük az egykori Szovjetúnióból származó „pnevmosztrojmasina” elnevezésű halpikkelyező szerkentyűt, melynek egy időben kemény műanyagból készített változatát hazai termékként nálunk is forgalmazták. Ez a nyeles fogazott szerszám utánfenhető acél, szinte elnyűhetetlen. Az eredeti orosz gyártmány váza alumíniumból készült. (Mindkét változatot a 2. fotó mutatja be.) Bármelyik eszközzel lássunk a pikkelyezéshez, a hal oldalán a farok felől haladjunk előre, előbb az oldalakon kissé ferdén lefelé, majd a háton, végül a hasi részen. (Egyes halaknál, mint pl. a süllő, a márna vagy az ezüstkárász hasi részén ez elég fáradságos munka.) Egy jó tanács: ha otthon a konyhában vagy fürdőszobában pikkelyezünk, mindenképpen érdemes a műveletet egy nagyobb vödörben vagy dézsában víz alatt végezni, így megkíméljük magunkat a szerterepkedő és mindenhová makacsul odaragadó pikkelyek majdani takarításától. Ugyanebbe a vödörbe gyűjthetjük a kidobandó belsőségeket is, melyeket azonban inkább nem a WC-be, hanem a szemetesbe kell dobnunk, bár jobb, ha fóliazacskóba jól becsomagolva azonnal eltávolítjuk a lakásból és a kukába dobjuk. Láthatjuk: nem kevés a munka, amíg a halat sütéshez, főzéshez előkészítjük, ezért is érthető a háziasszonyok idegenkedése a halfeldolgozástól.

       Mely halfajokat melyik eszközzel a legcélszerűbb pikkelyteleníteni? A kevésbé bőrbe nőtt pikkelyű halakat, mint például a pontyot, az amurt, a balint és a keszegféléket egyszerűen késsel, vagy a fogazott szerszámok illetve a tovább felsorolt eszközök valamelyikével is alaposan megtisztíthatjuk. (Az orosz pikkelyező használata esetén fölösleges a víz alatti pucolás.) A csuka, a márna, a menyhal és a compó nyálkás, erősen bőrbe nőtt pikkelyeit legcélszerűbb a fogazott szerszámokkal eltávolítani. A süllő, a kősüllő apró, érdes, szintén erősen bőrbe nőtt pikkelyeit az 1 fotón látható „halvakaró-csoda”-ként bemutatott kemény műanyag szerszámmal tisztíthatjuk meg.

A nyúzás.

Ez a művelet nem más, mint a halbőr lefejtése pikkelyestől, vértestől stb. Nyúzással különösen a vértes halakat, (mint a kecsege és rokonai), az igen apró pikkelyzetű angolnát, a nagyobb, vastag bőrű harcsát, valamint a szennyezettebb, vagy pocsolya-ízű vízből származó halakat érdemes megtisztítani. (A kellemetlen szennyező íz-anyagokat elsősorban a bőr sejtjei veszik át.) A művelet – pl. az angolna esetében – történhet a bőr egy darabban történő lefejtésével úgy, hogy egy darab vastagabb horgászzsinór-darab két végére kötött végfül segítségével a mellúszó-pár alatt szorosra véve felhurkolom, míg a szabad végfület valami fix kampóra akasztom. Ezt követően a bőrt éles késsel (vigyázva, hogy ne vágjunk túl mélyen) körbemetélem, majd lapos- vagy kombinált fogóval akár egy zoknit, a halhúsról lefejtem. De számos egyéb halfaj – például a fasírtnak szánt balin  esetében - történhet úgy is, hogy a csontokról lefejtett haldarabokról tompa végű, éles, egyenes pengéjű késsel a szeletbe vágva a húst fejtjük le a bőrről, előbb a szelet közepéről, majd a csupasz bőrt lefogva a másik feléről is. Ekként nyúzva kevesebb halhús megy veszendőbe. A vértes halakat és a sügért legcélszerűbb rövid ideig lobogó forró vízbe mártva kellően leforrázni, aztán már könnyen megfoszthatók bőrüktől.

Mi történjen a belsőségekkel?

   Nem a leggusztusosabb munka, de a „belezést” is el kell végezni, mégpedig szakszerűen. Első lépés pikkelyezés után a hal leöblítése bő folyó vízzel. A keszegféléknek és a kisebb halaknak levágom a fejét (halsütőkben csak azért hagyják rajta, hogy többet mutasson a mérleg) majd hegyes végű éles bontókéssel a hasfalat a végbélnyílásnál kezdve felnyitom. Vigyáznunk kell, hogy a kés éle lehetőleg párhuzamosan haladjon a has vonalával, ne hatoljon túl mélyre, mert elfakaszthatja a beleket, de főleg az epehólyagot, ami a halhúst élvezhetetlenül keserűvé teszi. a végbélnyílást V-alakban körülvágom, majd a belsőségeket egyetlen mozdulattal kiemelem. Az ikrát vagy tejet, sőt a tisztának vélt vízből származó halnak a máját is kifejtem, megint csak vigyázva az epehólyagra. Halászlé-specialisták esküsznek az úszóhólyag hallébe való főzésére! (A kősüllő, a süllő meg a balin ívás után még esetleg bennmaradt ikrái és a máj kisütve is finom falatok, a ponty ikrája és teje pedig igen jól illik a halászlébe. A vérteshalak és a csuka nagy szemű ikrájából kaviár készíthető, a menyhal és a csuka mája pedig ínyenc csemege.) A nagyobb testű, vagy értékesebb halaknak (ponty, harcsa, süllő) a fejét (a kopoltyúk kivágása után) felhasználom, kivált a pontyét – hosszában kettévágva - a hallébe. Pontynál a garatban található rombusz-alakú úgynevezett „keserűfogát” lepattintom a csontról. A süllő, kősüllő mellúszóinál levő csontos összenövés átvágásakor vigyázzunk, mert ha az erőfeszítés során a kés hegye megugrik, könnyen beleállhat a tenyerünkbe! Ha frissen készítem el a halat – különösen halászlé készítésekor - a hasüreget nem mosom ki, mert egy sor íz-és zamatanyag menne veszendőbe, ha csak később akarom elkészíteni, akkor viszont a hűtőbe helyezés előtt alaposan átmosom.

A „rettegett” halszálkák.

Még a halat kedvelő emberek között is sokan tartanak a szálkáktól, ezért inkább csak a „szálka nélküli” halakat fogyasztják. (Szálka nélküliek egyébként hazai halaink közül csak a vérteshalak, az egyéb fajok  több-kevesebb szálkával rendelkeznek.) Amit a köznyelv „halszálkának” nevez, az nem más, mint a halak kötőszövetének elcsontosodott képződménye. A halak testében a szálkák eloszlása, mennyisége és formája az egyes fajoktól függően más és más. Így vannak szálkaszegény, közepesen- és erősen szálkás halak. Idézzük fel a berlini Humboldt Egyetem Halászati Kutatóintézete vizsgálatából a Fürész György által a Magyar Horgászban 1976 novemberi számában közzé tett táblázatát:

Szálkaszegény halak:          sügér                                            25

                                               süllő                                             33

                                               szivárványos pisztráng               67

                                               kárász                                          79

                                               compó                                          79

Közepesen szálkás halak:    ponty                                              99

                                                 vörösszárnyú keszeg                 100

                                                 bodorka                                      106

                                                 csuka                                          109

Erősen szálkás halak:  Karikakeszeg                                       115

                                        Domolykó                                            118

                                        Jászkeszeg                                           124

                                        Dévérkeszeg                                         129

                                        Balin                                                      143

(Nem véletlenül nevezik egyesek a balint „szálkafőzeléknek”, noha ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a balint ne lehetne többféle módon is kitűnő ételként feldolgozni.)

Irdalás, darabolás, filézés.

Az irdalás nem más, mint a halhúsban levő „ipszilonszálka” vonulatok sűrű, (kb. 2 mm helyközű) átmetszése vékony pengéjű, borotvaéles irdalókéssel kívülről, vagy a kettéhasított halat belülről bevagdosva ugyanolyan sűrűn úgy, hogy a hal bőrét ne sértsük meg. A hatékony irdalást (jobban mondva a megfelelő mélységű bevágást) az átvágott szálkák recsegő hangja jól jelzi. (A 3. ábrán látható a pontyfélék népes családjára oly jellemző ipszilonszálka-vonulatok elhelyezkedése, valamint átvágásuk helyes vonalvezetése. (Érdekes, hogy az 1951-ben kiadott „Horgászat” c. könyvben az irdalást ábrázoló rajz teljesen rossz megoldást tár elénk. Az irdaláshoz a kést (nem úgy,  ahogy a rajz ábrázolja, a hal hasa), hanem a háta felől, a kést kb. 45 fokos szögben tartva kell végezni.

    A kisebb halakat (mint pl. a tenyérnyi, vagy annál alig nagyobb) keszegféléket, melyek sütésre a legalkalmasabbak, nem szükséges darabolni. A  fél kiló fölötti halakat azonban már jobb darabolva sütni. A darabolást végezhetjük – különösen a vastag testű halaknál, mint pl. a nagyobb paduc vagy jász – a gerinc mentén történő kettévágással, vagy – laposabb halak, mint pl. a dévér - a hal testére keresztben a gerincre merőleges darabolással.

A nagyobb csukát, süllőt vagy harcsát a gerincről lehasítva filézni célszerű, azaz a halhúst lefejteni a bordázatról.  A gerinc mentén éles, hegyes késsel (pl. Marttiini filézőkés) beszúrunk a halhúsba, majd a háta felé irányuló felső töviscsontok  mellett hasítjuk fel, ezt követően pedig az oldalbordák mentén szorosan lefelé haladunk késünkkel úgy, hogy lehetőleg minél kevesebb halhús maradjon a csontokon. (Az esetleg csontokon maradó halhúst kitűnően felhasználhatjuk a „kétlépcsős”, azaz alapleves hallé alaplevébe való főzéssel) A hal törzse után jöhet a farok-rész, melynek filézése már gyerekjáték: a gerinccel párhuzamosan mindkét oldalról lefejtjük a húst, s így további két szeletet nyerünk. (A hal darabolását és csonttalanítását a 4. ábrán mutatjuk be.)

A pikkelyezés (vagy nyúzás), a belezés és a halhús további előkészítése tehát nem kevés vesződséggel járó munkafolyamat, megéri azonban a fáradozást, mert így akár a legszálkásabb halakból is csont-és szálkamentes halhúst készíthetünk: konyhaművészek pedig még a pontyfilét is képesek teljesen szálkátlanítani!

Örley Dénes:A fejlődés ára, vagy talán még nem késő

     Pályámat egykor a Szarvasi Haltenyésztési Kutató intézetben kezdtem, 1970-ben.  Kutatási területem, a szuperintenzív haltenyésztés témaköre volt. Nekem jutott az a feladat, hogy Magyarországon elsőként, pontyokat ketrecbe zárva, neveljem azokat. A szuperintenzív jelző onnan adódott, hogy a ketrecekben a halak sűrűsége, a tavakba hektáronként kihelyezhető mennyiségnek sokszorosa volt. A hatalmas halsűrűséget az a biológiai adottság teszi lehetővé, hogy a halak, - a szárazföldi tenyészállatokkal szemben- a térben is képesek elhelyezkedni, hiszen egymás fölött is lebegve, mindenféle energiafelhasználás nélkül képesek a ketrec alkotta térben elfoglalni a helyüket. /A szárazföldi tenyészállatoknak jól meghatározható területigényük van, hiszen valamennyien a földön állnak, fekszenek, vagy a tartási körülményektől függően mozognak./ Természetesen a kísérletet nem én találtam ki, hiszen ezzel a módszerrel akkor már nagyban tenyésztettek lazacot, és igen jó eredményeket értek el úgy a gazdaságosságot, mint az eredményességet tekintve.

      Európában elsősorban Németországban kísérleteztek a pontyok ketreces tartásával, és értek is el elég jó eredményeket. Természetesen nekünk a példát az akkori N.D.K. eredményei adták, ahol kiváló halászati szakemberek nagyon jó eredményeket produkáltak, és azokat szakirodalomban publikáltak. Sajnos a kutatás inkább érdekesség, amolyan kuriózum volt, hiszen tudtuk, hogy a magas takarmányár miatt, a módszer sosem lehet versenyképes a tógazdasági tenyésztéshez viszonyítva. Ennek az az egyszerű oka, hogy amíg a tógazdaságban nevelt halak, innen-onnan összeszedik a számukra nélkülözhetetlen fehérjét, a ketrecbe zárt társaik ezt nem tehetik. Kénytelenek voltunk tehát a szükséges fehérjét a tápba bekeverni. A takarmány fehérjetartalma pedig, nagyban befolyásolja, drágítja annak árát. A kísérlet mégis tartogatott koncepciót, hiszen a távlati elképzelés szerint, a pontyoknál elért eredményeket, esetleg az intenzív harcsatartás során lehet majd hasznosítani. /Sajnos az első ilyen kísérletet súlyos kudarc, a harcsaállomány teljes pusztulása zárta./

Egy esetben az N.Sz.K. Halászati Kutatóintézetének igazgatója látogatott el hozzánk, és igen érdekes előadást tartott a Nyugat-németországi társintézet eredményeiről. Az engem leginkább megragadó rész az volt, amikor kifejtette, hogy a ketreces haltenyésztésnek ott van létjogosultsága, ahol a víz drága, és náluk a magyarországi víz árához képest ez akkor, nagyságrendekkel magasabb volt. Hangot adott annak is, mennyire „irigyli”, hogy nálunk mekkora tiszta vízterületek vannak, és arra biztatta az intézet vezetőit, hogy mindenekelőtt ennek az erőforrásnak a kihasználására törekedjen. Igen a múlt század hetvenes éveinek elején az iparilag fejlett Németországban a vizet komoly értékként kezelték. Azóta már nálunk is.

   És ma már azt is tudjuk, hogy bizonyos mértékadó körök véleménye szerint, egy esetleges következő háború már nem az olajért, hanem a víz birtoklásáért folyik majd. Félelmetes!

    Az embernek tulajdonsága, hogy igyekszik az őt körülvevő környezetet megváltoztatni. Vagy többet, vagy jobbat, vagy egy szerűen csak mást akar. És ha kell akár a természetet is megpróbálja „megerőszakolni”. Aztán csak keserű tapasztalatok árán döbben rá arra, hogy a természet -rendszerint- erősebb. De az ember egyáltalán nem dicső ténykedésének eredménye a természet fölött aratott pirrhuszi „apró” győzelmei eredménye;   állatfajok kipusztulása, és a még élők veszélyeztetése.  Az ember víztározókat épített, trópusi esőerdőket irtott, káros gázokat bocsájtott az ipari termelés során a levegőbe.

Tevékenységével nem csak élőhelyeket pusztított el, hanem az éghajlat megváltoztatásával ma már saját létét is veszélyezteti.

   Valamikor a hatvanas évek közepén jelent meg Fritz Bade közgazdász könyve „Versenyfutás a 2000. évig” melynek gondolatai félelmetes jövőképet festettek. A szerző akkor a Föld eltartó képességét kettő milliárd emberre becsülte, és ezt a létszámot az ezredfordulóra várta. Túléltük az ezredfordulót, és ma a népesség meghaladja a hétmilliárd főt. Úgy tűnik a szerző ebben tévedett. De még valami ijesztő kép is megmaradt az emlékezetemben a könyv kapcsán, nevezetesen, hogy a szerző afféle biológiai pokolgép rémét is előrevetítette, vázolva azt, hogy amit a fizikusok az atombomba kifejlesztésénél elértek, az csak amolyan játékszer ahhoz képest, amit a biológusok művelhetnek a maguk biológiai atombombájuk kifejlesztésével. És nézzünk csak körül! Ismeretlen járványok, génmanipulált élelmiszer, globális felmelegedés, klónozás. Vajon nem ketyeg máris valamelyik titkos laboratóriumban, vagy egyenesen a természetben az a bizonyos biológiai pokolgép?!

     De térjünk csak vissza tanult szakmámhoz, és a halakhoz. A természet megváltoztatásának egyik célja a termelés növelése. Kevés emberi erőforrás felhasználásával, minél kisebb területen, minél többet termelni. De a növénytermelésben a tőszám, az állattenyésztésben az egyedszám növelése, növény, vagy állategészségügyi problémákat vet fel. Fokozódik a betegségre való fogékonyság, és csökken az ellenálló képesség. Nem baj gondolná az ember, harcolhatunk ez ellen is, herbicidekkel, állatgyógyászati eszközökkel. De meddig?

És megéri-e?

Mert a bevezetőben említett ketreces lazactenyésztés során például hiába értek

el kiváló eredményeket, a tömegtartás során bizonyos betegségekre fogékonyabb állományt a ketrecekben le lehet kezelni, de az ívóhelyek felé tartó lazacokat, amelyek ugyancsak fertőződtek, már nem. Az eredmény pedig az, hogy egyes angliai folyókból ahol a lazac őshonos volt, csaknem kipusztult az állomány. Gondoljunk csak bele milyen félelmetes: az ember nem is direkt avatkozott a természetbe, csak látszólag, „csak mellette” és az eredmény egy faj lassú pusztulása. Pedig, ha valaki megkóstolja az igazi lazacot, meg a „tápost”, a különbség legalább akkora, mint a „kapirgálós”- és a brojlercsirke között. Lám az iparszerű termelés megbosszulta magát!

De nem kell szuperintenzív kultúrákban gondolkozni. Az intenzív tartással is lehet környezeti kárt okozni. Jó példák erre a tógazdaságok. Az ember a halastavak létesítésével, először csak a halak természetes élőhelyét változtatta meg, amikor a mesterséges tavakat létrehozta. Kiirtotta a tavak növényzetét, zsilipekkel szabályozta a víz útját. A növényzet kiirtásának halászat technikai oka volt, hiszen a növényzettel benőtt vízből a hagyományos halászeszközökkel nem lehetett a halat kifogni. De a növényzet kiirtása a hal természetes élőhelyét is megváltoztatta, hiszen megszüntette a halak búvóhelyét, és a táplálékuk élőhelyének helyt adó vízinövény életteret. A természetes táplálékot mesterséges táplálék adagolásával helyettesítette. A hozamok fokozása érdekében a tavakat rendszeresen trágyázzák, a planktonállomány, -és ezzel a természetes táplálékbázis- növelése érdekében. Ha csak pontyos, úgynevezett monokultúráról beszélünk, amikor csak ezt az egyetlen fajt nevelik a tavakban, a beavatkozás máris többszörös károkozást jelent a természetes viszonyokhoz képest. A vízutánpótlás módja, a vízbetáplálás, önmagában is növeli a tógazdasági költségeket. A víz ugyanis érték lett Magyarországon is. Még akkor is, ha nem elektromos energiával emelik a tórendszerbe. Ennek az az egyszerű oka, hogy a vízkormányzás érdekében vízműveket, gátakat kell építem, fenntartani. De a befolyó vízzel lebegőanyag formájában szerves, és szervetlen anyagok is a tógazdaságba kerülnek fokozva a feliszapolódást. Rásegít erre a kárt okozó tényezőre a mesterségesen adagolt táplálék is, hiszen a tápláléknak nem a 100 %-a épül be a halak húsába, egy része trágya formájában a szerves iszap képződését fokozza. A keletkezett iszap pedig, egy idő után, a gazdaságos termelés gátjává válik, és azt a tavakból drága pénzen el kell távolítani. Könnyű belátni, hogy minél sűrűbb a halállomány, annál nagyobb mennyiségű víz, trágya, és takarmány szükséges a rendszer fenntartásához. Ebből adódik az is, hogy minden rendszernek van egy bizonyos optimuma, ami fölött gazdaságosan nem működtethető. A termelést tehát nem lehet a végtelenségég fokozni. Hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, az elfolyó vízzel a befogadó vizét is szennyezi a tógazda. Főleg ősszel, amikor a halászat miatt a vizet el kell engedni. A tápanyagban feldúsult jó kis foszforos és nitrátos vizet. Bele valamelyik természetes vízbe. Egy estben, -van vagy huszonöt  éve-Lengyelországban jártam. Ott is volt szuperintenzív pisztrángos gazdaság. Az lepett meg, hogy az úgynevezett átfolyó vizes rendszerű pisztrángtelep kifolyója elé hatalmas szennyvíztisztítót építettek. A befolyó, és a telepről kifolyó víz minőségének azonosnak kell lennie, magyarázták. És technikailag elkövettek ennek érdekében mindent, hogy így legyen. /Nem úgy mint nálunk, amikor a Viszló patak karsztvíz tisztaságú vizének befolyója alá építettek egy ilyen pisztrángtelepet, de a „lé”, az elfolyó víz tisztítatlanul került ki a telepről, és alkotta a patak vizét, így ömölve a Balatonba./

    De az ember, a „természet leigázója” azért annak idején mást is kipróbált. A pontyos monokultúrát kiegészítette más fajokkal, és a „növényevők” betelepítésével megalkotta az ő mindent elsöprő művét a pontyos-növényevős polikultúrát. A termésnövelésre vonatkozó elképzelés jó volt, hiszen a pontyok által nem hasznosítható táplálékot a növényevők hasznosították /sokszor akár a ponty kárára is/, az összes halhúshozam egy hektárra vetítve nőtt. De a rendszer további túlfeszítése, az egyedszám /vagy kopoltyúszám/ növelése a már említett káros folyamatokat felgyorsította. Az eredmény egyébként sem volt egyértelmű, hiszen a halproduktum nőtt, de a magyar konyha számára nehezebben eladható növényevő halak mennyiségének növelése, mégsem hoztak átütő sikert. De volt biológiai kártétel is. Idegen fajok behurcolása /razbóra/, betegségek behurcolása, és nem utolsósorban a növényevők horgászvizekbe telepítése. Az amur túltelepítése több vízen is a nád- és hínárállomány végzetes károsodásához, helyenként teljes kipusztulásához vezetett. Ezzel megszűntek más fajok megmaradásának lehetőségei, az elsődleges kártételt tehát egy másodlagos is követte. Még nagyobb baj, hogy egyes „halászati szakemberek” annak idején a busa fajokat is betelepíteni javasolták a horgászvizekbe. Javítja vízminőséget-volt az indok. Hát azt nem javította, hiszen a szűrőképességük eredményes kihasználása érdekében telepítendő mennyiség sokszorosa lett volna a tógazdaságiénak. De mert a halakat hagyományos eszközökkel megfogni nem lehetett, a horgász meg mindenáron halat akar fogni, hát kialakult a gereblyézésnek ismert módszer. A baj csak az, hogy a rafinált magyar horgász addig fejlesztette, gyakorolta a halfogásnak ezt a nem éppen épületes módját, míg rájött, hogy a jobban értékesíthető fajok esetében is nagyszerűen alkalmazható. Hát hogy is van ez? Az ember beavatkozott itt, /polikultúra/, az „eredmény” meg jelentkezett ott /gereblyézés/. Nincs ebben valami félelmetes?

     Én még azt tanultam az egyetemen, hogy az érett szerves trágyát csaknem korlátlanul lehet a termőföldre adagolni, mert lassú bomlása miatt károkat nem okoz. Arra azonban már akkor is felhívták a figyelmünket, hogy a műtrágya túladagolása már komoly veszélyeket rejt, mert a csapadékvízben feloldódva a talaj mélyebb rétegeibe kerülve a talajvizet szennyezheti. Igen a tudósok már akkor ismerték a nitrátosodás problémáját, és óvtak a hibák elkövetésétől bennünket is. Magam még ismertem olyan idősebb kollégát, aki a második világháború előtt egy nagy műtrágyagyártó cég hazai képviselője volt, és aki abban az időben még jó szívvel ajánlhatta a műtrágyát szinte korlátlan mennyiségben, mint a termésfokozás egyik legkiválóbb eszközét. És mi a helyzet ma?! Az EU-ban szigorúan megszabják, miből mennyit termelhet egy ország és a termeléshez mennyi ilyen-olyan anyagot /pl. szerves trágyát/ használhat fel. De mi ez az önkorlátozás? Összeegyeztethető a piacgazdasági szabad versennyel? Igen, a válasz. A szerzett tapasztalatok alapján a józan önkorlátozás, annak érdekében, hogy a nagyobb hibákat ne kövessék még nagyobbak.

Az imént írtam, hogy az ember mindig mást akar.

    A MOHOSZ-ban eltöltött másfél évtized során néhány évig a Kiskörei-tározó felelőse voltam. Erről is eszembe jut néhány gondolat. Sose felejtem el amerikai barátomat, aki meglátván a „művet” felsóhajtott, és így szólt: Itt épült fel Közép-Európa legnagyobb mocsara. Kicsit hitetlenkedve néztem rá, de aztán napirendre tértem a dolog fölött. De mi is történt? Első MOHOSZ-os évem végén, ha autóval mentünk hétvégén csukázni, csak megálltunk a 33-as út mellett az autóval, leballagtunk a kubikgödrökhöz, amelyek közvetlenül az út töltése alatt húzódtak. Lazán átdobtuk a villantót a néhány méter széles gödrön, és fogdostuk a csukákat. Volt bennük annyi, hogy válogatni is lehetett, csak a nagyobbak kerültek a kocsi csomagtartójába. Mára a /sőt már jó néhány éve/ a kubikok egyszerűen eltűntek.

Előbb megteltek iszappal, majd a feliszapolódás folytatódott, és ma már a tetejükön is van vagy negyven centi iszap. Es ki tudja, hány millió köbméter van kiülepedve a tározó, a mai Tisza-tó teljes 6000 hektárnyi területén. Vajon hogyan érzett rá amerikai barátom a jövőre?! Lehet, hogy Amerikában már voltak ilyen tapasztalatok? Ezen már kár lamentálni, a tény, tény marad, és alighanem beválik jóslata. Az már csak hab a tortán, hogy a kiülepedett iszapban a szerves anyagok bomlásnak indulnak. Egy hirtelen légnyomás esés során a felszínre törő gázok buborékait akárki láthatja, aki kicsit is figyel. De ma már tudjuk, hogy ezek a gázok könnyebbek a levegőnél, és bizony nagyon magasra felszállnak. Hasonlóan egy káros gázokat kibocsátó nagyüzemhez szennyezik a légkört. És közben csökken az ózonpajzs, és nő a pusztítóan káros sugárzás!!!!

     Egykor komoly vitáink voltak az illetékes vízügyi igazgatóságokkal, a vízeresztést és a vízkormányzást illetően. Természetesen mi a horgászok érdekeit, illetve a halgazdálkodási érdekeket igyekeztünk védeni, míg az igazgatóságok a vízügyi érdekek elsőbbségére hivatkozva, egyébként teljesen jogosan a vízügyi érdekeknek megfelelően cselekedtek. És el kellett fogadjuk érveiket, mert országos szinten nagyságrendekkel nagyobb érdekeket kellett megvédeniük, mint a mi halászati érdekeink. Mert megépült a mű azért, hogy a Tisza vizének visszaduzzasztásával a visszatartott vizet öntözési célra hasznosítsák. Mellette nyerjenek egy kis elektromos energiát. De senki nem gondolt arra, hogy a tározó megnövekedett vízszintje sok-sok kilométerrel távolabb megemeli a talajvíz szintjét, és meggyorsítja a szikesedést. Az ember egyik oldalon verejtékes munkával épített, a természet a másik oldalon könnyed válasszal pusztított. És vajon a sok milliárdos beruházás mérlegét valaha meg lehet-e húzni? Ma már azt is megtapasztalhattuk, hogy a természet válaszai nem is mindig ilyen könnyedek. A közelmúlt tiszai árvizeire gondolok. Vásárhelyi Tisza zabolázó XlX.-századi művére, ami úgy 100-150 évre "jegelte” a problémákat, de az emberi kapzsiság okozta erdőirtások a Kárpátokban, újabb feladatokat adtak a vízépítőknek. És a feladatok nagyságát a Tiszán épült két vízmű, a Tiszalöki erőmű, és a Kiskörei vízlépcső, éppen hogy növelni fogja. Mert igaz, hogy a felső mű Tiszalök, az ötvenes években a borsodi iparvidék energiaszűkét is hivatott volt enyhíteni, de jelentős szerepe volt az öntözési programok megvalósításában is. Ugyanakkor lelassította a Tisza folyásának sebességét. A hordalék kiülepedési sebessége, és a víz áramlási sebessége között fordított viszony van. Nevezetesen, ha a folyási sebesség csökken, a kiülepedési sebesség, illetve mennyiség nő. Ma meg ugye az a dilemma, hogy a Tisza medrét kellene-e kotorni, vagy a töltéseket megemelni, annak érdekében, hogy az árvizeket elkerülhessük. De gondoljunk csak vissza arra a félelmetes tényre, hogy egy 150 éves fa kivágásához a mai technikával csupán néhány percre van szükség. A tarvágások eredményeként megszűnt az erdő hóolvadást lassító mikroklimatikus szerepe, a hóolvadás felgyorsult, a lerohanó hólé pedig, nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű hordalékot sodor a felső Tiszába és mellékfolyóiba. Az eredményt pedig ismerjük. De hogy is van ez? Megint az történt, hogy beavatkoztunk itt, a természet meg visszaütött ott. Jó nagyot! És a válaszütéseknek még egyáltalán nincs vége!!

  De nem szeretnék igazságtalan lenni. A Tisza tó eliszapolódásának problémáját már vázoltam. Ennek a létesítménynek árvízcsökkentő szerepet is szántak, nevezetesen, a téli lerohanó csapadék egy részét, a téli vízszintre csökkentett tározó képes befogadni, csökkentve az alatta elterülő folyószakaszok gátjainak

Hirtelen, nagymértékű terhelését. Tette is, teszi is a dolgát a tó, csak az a kérdés, ha a feliszapolódás folytatódik meddig? De még valamit szeretnék a számomra amúgy nagyon kedves vízterületről elmondani.

     Az emberi kapzsiság, és a vadkapitalizmus, romániai áldásos tevékenysége eredményeként a világszerte megismert tiszai ciánszennyezéshez vezetett. De mert a Tisza-tó zsilipkapui a Tisza felől, a vízügyi szerveknek köszönhetően a szennyezés alatt zárva voltak, a szennyes lé a tározótérre nem tudott, bekerülni. A tél viszontagságai elől ide húzódó halak életben maradhattak. Az állomány pedig, mintegy alapját képezte a Tisza természetes újratelepítésének. Abba még bele gondolni is rossz, hogy ha a tározó nincs, illetve ha a védekezésnek ez a minimális lehetősége is hiányzik, mi maradt volna az őshonos Tiszai halállományból.

     Gondolataimat Petőfi soraival zárnám, aki egykor elbűvölve írt "A Tiszánál" című versében, a csodáról, a természetről.

" Oh természet, oh dicső természet,

Mely nyelv merne versenyezni véled?"

És bocsánatot kérve a nagy nemzeti költőtől, kissé átalakítva sorait, a leírt tapasztalatok alapján figyelmeztetném a mai kor emberét a természet egykori „leigázóját":

"Óh természet, óh dicső természet,

Ember, ne változtass, hagyjon békén Téged"

         /Ezúton szeretnék köszönetet mondani Jánosi István horgásztársnak, a cikk megjelentetéséhez nyújtott technikai segítségéért./

       Őrley Dénes

nyugdíjas agrármérnök

Ferenczy Dénes: Mi volt a helyzet a fővárosi Dunán 2015-ben?

           Nem szeretném magamnak fenntartani a jogot, hogy a fővárosi horgászattal kapcsolatban nyilatkozzak, hiszen Budapesten számos kitűnő horgászt ismerek, aki nálam jobban (és gyakrabban) műveli az „ipart”. Mégis, mivel szinte napi rendszerességgel –  gyalog  vagy kerékpárral  –  végig  megyek  a parton, ismerem a horgászok eredményeit, velük beszélgetve sok érdekes dolgot tudhatok meg az itteni horgászatról. Talán többet is, mint saját horgászataimból, melyek távolról sem oly gyakoriak, mint egyes lelkes (és ráérő) horgásztársaimé. Idén június 15 előtt szinte nem is horgásztam, utána viszont meglehetősen gyakran. Kedvencem az augusztus 20. utáni időszak egészen november közepéig, amikor is  – ha az időjárás nem nagyon mostoha  –  számos jó márnát, paducot, dévért foghatunk.

  2015-ben a Dunára jellemző volt a rendkívül alacsony vízállás. Az alacsony vízállás olyan mértékű volt, hogy csaknem megközelítette a Dunán eddig észlelt legkisebb vízállást! Ez, valamint a Duna vizének jelentős letisztulása az előző évekhez képest jelentős változást jelentett a horgászatban. Senki sem kívánja vissza az „átkos” koszos Duna-vizét, az azonban ebben az évben mégis elgondolkoztató volt, hogy horgászatra előnyösebb-e a teljesen letisztult víz. Az úszós horgászatot kedvelők észrevehették, hogy az alacsony és rendkívül letisztult víz más helyzetet eredményez, mint azt eddig megszoktuk. A partközeli úsztatás helyett eredményesebbnek bizonyult a távolabbi, (kétszer-háromszor akkora távolságban való) úsztatás. Úgy tűnik, a csekély (1-1.5 m) mélységű tiszta vízben a halak óvatosabbak lettek, nem közelítik meg annyira a partot, mint zavarosabb víz esetében. Még a fenekezők is eredményesebbek voltak, ha a szokottnál messzebb horgásztak a mederben.

      Az öreg rókák, az „óvatos duhajok” azonban általában nem szeretik nyilvánosságra hozni tapasztalataikat (főleg a jobb helyek tekintetében) amiből számos kezdő tanulhatna. Az egyesületi irodában többször tapasztaltam, hogy a horgászok érdeklődnek a fővárosi lehetőségek felől. (Érdekes adalék: egyesületünk tagjainak csak meglepően kis része váltja ki a főváros területére a horgászjegyet.) Még mindig kísért a köztudatban, hogy a városban a Duna reménytelenül szennyes, halban szegény, pedig a helyzet  –  szerencsére  –  ennél sokkal jobb, mondhatnánk, egyre jobb. És itt nem csak a víz tisztaságára gondolok, mellyel kapcsolatban még a laikus szemlélő is örömmel nyugtázhatja, hogy tisztább lett, más a színe, átlátszósága jelentősen javult. A halállomány javulása valószínűleg nem kis mértékben köszönhető annak, hogy a Dunán megszűnt a halászat, ami elsősorban a jellemző dunai halaknak, a jásznak, paducnak, márnának elterjedését gátolta. (Sajnos a rabsicok tevékenysége valószínűleg továbbra is fenn áll, bár az igen szigorú büntetések egyeseket talán mégis meggondoltságra, a tevékenység felhagyására késztethetnek.)

      De térjünk a horgászatra. Az úszóval, illetve fenekező készséggel horgászók bosszantó általános tapasztalata a gébek egyes fajainak (van vagy hét féle) hihetetlen mértékű elterjedése. Elsősorban az úsztatók horgászatát keserítik meg, mivel különösen kedvelik a csontkukacot, (de még a kenyérrózsát is).  De a fenekezők nagyméretű sajt- illetve kolbász-csaliját is kitartóan rágcsálják oly mértékben, hogy a hosszabban benn hagyott szerelék horgát teljesen lekopasztják. (Úgy tűnik, hogy a fővárosban még nyáron is jelenlevő kormoránok ezt a jövevényhalat nem kedvelik, valószínűleg inkább a kisebb paducokat, jászokat, márnákat részesítik előnyben.)  A gébek alkalmatlankodása különösen akkor érzékelhető, ha az egyéb halak kevés kapással örvendeztetnek meg bennünket. Jobb napokon szerencsére – bár eleinte jelentkeznek horgunkon – a komolyabb halak, mint pl. a paduc, márna megjelenésekor jóval kevésbé zavarnak. (A „géb-veszély” a part közelében jóval nagyobb, mint messze a mederben, noha olykor még ott is előfordul.) Többször tapasztaltam, hogy a horgászhelyet paducra beetetve eleinte csak gébek jelentkeztek, de később, a paducok megjelenésekor teljesen eltűntek, szóval miattuk nem szabad azonnal abbahagyni a horgászatot.

     Mióta a szennyvízkifolyók nem öntik a konyhai hulladékot a Dunába, csakis etetéssel érhetünk el gyakori kapásokat. És ez nem csak az úsztatókra vonatkozik: egyre inkább láthatunk a nehéz fenekezők szerelékén nagyméretű, (olykor akár 200 g-os) etetőkosarakat. Persze ez a megoldás kizárja a finomabb szereléket, hiszen a nagy tömeg belódításához megfelelően vastag zsinór és erős bot szükségeltetik. Hogy azonban az elképzelés nem rossz, bizonyítja, hogy messziről a mederből számos igen szép márna kerül ki. Gyakori kapásokra azonban nem számíthatunk, igen jó „ülőkével” kell rendelkeznie a horgásznak, ha kapitális márnára horgászik. A kitartás azonban legtöbbször meghozza számukra gyümölcsét, mert egy négy-öt kilós márna megakasztása és kifárasztása nem mindennapi horgászélmény. Egyesületünk tagjának, Szilágyi Józsefnek sikerült ilyen módon egy 5350 g-os márnát fognia, elmondása szerint a három kilósak meglehetősen gyakoriak voltak(Ez évben feltűnően megszaporodott a méreten aluli márnák fogása, ami bíztató jel a márna-szaporulat tekintetében.)

        A finomabb felszereléssel űzött úszós horgászat idén gyakran hihetetlenül eredményes volt, különösen, ami a paducot illeti. Ez a hal szépen elszaporodott a Dunában, nem kevésbé örvendetes, hogy számos kisebb- nagyobb szilvaorrú keszeg is mutatkozott. És akkor nem beszéltünk a hatalmas, két-három kilós dévérekről, melyek örömteli változatosságként olykor megjelennek horgunkon. Ha a fővárosban gyakoroljuk a könnyű szerelékes úsztatást, nagyon kell vigyáznunk, mert az „egyéb hal” kategóriában engedélyezett 10 kg-nyi mennyiséget szerencsésebb napokon akár néhány óra alatt is megfoghatjuk! Érdekes, (talán régebbi telepítések eredménye) hogy noha budapesti Dunánk egyáltalán nem nevezhető „pontyos víznek,” a tilalom után szinte heti gyakorisággal jelentkeznek hatalmas, több kilós (olykor a 10 kg-ot is elérő) pontyok a keszegezők úszós felszerelésein. Ezek kifogása azonban a vékony bottal, 0.14-0.16 zsinórral igencsak kétesélyes, nagyon jó érzék és nagy türelem szükséges egy ilyen hal eredményes szákba tereléséhez.

        A ragadozó halak horgászatát viszonylag kevesen űzik a fővárosban. Pedig van süllő, harcsa és főleg balin. Ez utóbbi valószínűleg az egyre javuló vízminőség miatt terjedt el nagyobb számban. Nem ritka, hogy elkapja az úsztatók csont-csaliját, de előfordul a fenekező felszerelésen is, ha halszelettel , vagy döglött snecivel csalizik valaki. A süllőzés se hiábavaló, azonban a lelkes süllőzők egyetértenek abban, hogy kapásra inkább csak sötétedés után, vagy kimondottan éjjel lehet csak számítani. Horgásznak rá hagyományos tapogató- mártogató módszerrel élő kishallal, de egyre inkább elterjed az eredményesebbnek tűnő tviszter, gumihal használata is. A harcsa jelentkezése igencsak „random”, általában a fenekezőknek „van hozzá szerencséje”, ha olyan erős a szerelék, hogy egy nagyobb példánnyal is megbirkózzon. Kolbászra, nagy sajtkockára, vagy döglött halra kapnak a bajszosok, bár azért nem oly gyakran, hogy célzottan is érdemes lenne rájuk horgászni.

     Bár a jász nem mondható kifejezetten ragadozónak, köztudomású, hogy (különösen a nagyobb példányok) szívesen rárabolnak a kisebb halakra. Ezt kihasználva néhány ügyes horgász apró wobblerekkel, kisebb tviszterekkel, gumihalakkal  szép fogásokat érhet el. (A fővárosi műcsalis jászhorgászat is inkább éjszaka eredményes, amikor a hajójáratok már leállnak, nem töri meg a vizet az állandó hullámzás, és a parti kövezés mellett le tud tisztulni a víz.) Ha nem túl akadályos a meder, jó megoldás a süllőzésnél szokásos huzalólmos szerelék előkéjére apró tvisztert kötni, melyet „meglebegtethetünk” kis parafa- vagy műhab-darabbal. Ezt a szereléket a tapogató süllőzéshez hasonlóan lassan vontassuk magunk felé.

A nyárvégi hatalmas felhőszakadás eredményeképpen az Ördögárok befolyójának torkolata  jelentős mértékben károsodott: a csatornából nagy erővel kizúduló víz több mázsás kőelemeit sodorta a Dunába. A Csatornázási Művek nagy erőkkel azonnal megkezdte a helyreállítást, amit csak nagyteljesítményű munkagépekkel lehetett megoldani. A torkolat alatti medret markológéppel megtisztították a hatalmas kövektől, melynek következtében a meder jelentősen átalakult. Noha a kifolyó továbbra sem működik, a rendezett part jelentősen javítja a városképet.

        Itt kell felhívnunk horgászaink figyelmét, hogy ne felejtsék el megjelölni a fogási naplóban a napot, mikor horgásznak. Ha a zsákmányt haza akarják vinni, a horgászhely víztér-kódját is be kell írniuk. Az „egyéb hal” kategóriát csak a távozás előtt, a darabszám korlátozással védett nemes halat azonnal a fogás után írjuk be a naplóba. Legyen nálunk a személyi igazolvány is, hiszen csak ennek birtokában igazolhatjuk magunkat kellőképpen. (A MOHOSZ tervbe vette a jövőben (2017) egy modern, a személyi igazolvány- vagy lakcímkártyához hasonló horgászjegy bevezetését, 2016-ban pedig az állami jegy és a fogási napló egy egységet képez, valamelyest javítottak a fogási napló kitölthetőségén is. Vigyázat! A fogási naplóban szereplő  7-es egységek  (rubrikák) egy bizonyos vízre és kódszámra vonatkoznak, eltérően a régi fogási naplótól. Tehát ha különböző vizeken horgászunk, az új naplóba nem lehet folyamatosan vezetni, mint a régiben, eltérő vízen új hetes egységet kell kezdeni.)

Ferenczy Dénes: Hogyan tovább, fővárosi horgászok?

         Budapesti horgászaink (szinte) kimeríthetetlen halfogási lehetőségei a szennyvízkifolyók 2010-ben történt teljes elzárásával jelentősen megcsappantak. A kanálisok környékén nagy tömegben keresgélő jászok, paducok, márnák (sőt pontyok) eloszlottak a mederben. Nem úsztak világgá, hiszen köztudomású, hogy a Duna olyan részein is élnek halak, ahol szennyvíz sohasem folyt a vízbe. Itt élnek ők továbbra is, csak a számunkra megszokott – és valljuk be, kényelmes – módon ma már nem nagyon számíthatunk olyan fogásokra, mint a „büdösök” működésének idején. Szinte hihetetlen: az „Ördög” befolyása alatt egyetlen horgászt sem lehetett látni a legnagyobb szezonban, szeptemberben, októberben. Arról azonban, hogy a híd alatti részen a mederben még mindig tanyáznak márnák, a számos fenekező horgász tanúskodik: több napon keresztül több horgász egy helyen azt igazolja, hogy nem csak zsinórt áztatni mennek a Duna-partra. Itt vannak tehát halaink, csak most más megközelítésben kell próbálkozni megfogásukkal.

       Az évek során megfigyelhettük, hogy egyes fajok gyakrabban akadnak horogra bizonyos években: volt, hogy a jászok, volt, hogy a márnák, (régebben a meglepően nagy számban jelentkező ezüstkárászok) örvendeztettek meg minket. Nos, ebben az évben a paducok örvendetes jelentkezését tapasztalhattuk meg. Egyes napokon a szilvaorrú keszegek, sőt a gyönyörű leánykoncérok (vigyázat, védett hal!) is zsákmányul estek, valószínűleg a tisztuló víznek köszönhetően.

     Apropó, dunai vízminőség! Csak a horgászathoz, természethez nem értő városi ember húzza el az orrát, amikor a Duna vizének minőségéről van szó. Őbennük belerögződött az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek valóban felháborító fenol-, olaj-, kátrányszennyezése, a befolyó szennyvíz bűze. Ma már egészen más a helyzet. A legutóbbi kivételével (ami már viszont szintén a múlté) a szennyezés a nyolcvanas évek elejétől jelentősen leredukálódott, és a huszonegyedik századba átlépve szinte teljesen megszűnt. Hohó, mondhatná valaki: itt a vörösiszap-szennyezés! Ez a nagyon sajnálatos eset azonban szerencsére csak néhány, a folyón leúszó elpusztult hal által volt nálunk érzékelhető, melyek valószínűleg a Torna patakból, illetve a Marcalból, esetleg a Mosoni Dunából származhattak. Nem felejthetjük a vöröspataki ciánszennyezést, ami nemrég a Tiszát érintette. Ott sokkal nagyobb volt a kár: igen nagy mennyiségű hal pusztult el, mindenki láthatta a médiában. A pesszimisták már a Tisza teljes halálát diagnosztizálták. A természet azonban csodálatos: szó sincs róla, hogy a Tisza halállománya kipusztult volna. A Tisza túlélte a katasztrófát és halbősége csaknem visszatért. (Ezt számtalan tiszai horgásszal beszélgetve állíthatom.) A Duna hatalmas víztömegének hígító hatása következtében valószínűsíthető, hogy a kolontári vörösiszap-szennyezés miatt dunai halak egyáltalán nem károsodtak.  Még a halak kapókedvét sem igen befolyásolta a szennyezés: két héttel a gátszakadás bekövetkezése után a fővárosban egyre-másra fogták horgászaink a paducokat, márnákat. (A Győr környéki vizekről nincsenek információim.)

    Mit tehetünk annak érdekében, hogy a mederben eloszló halakat horgászhelyünkre csábíthassuk? A válasz egyértelmű: etetnünk kell. Ez elsősorban a paduc és a jász horgászatánál ajánlatos. Sajnos nem kerülhetjük ki, hogy némi anyagi áldozatot hozzunk ennek érdekében. A megoldás azonban nem fog minket tönkretenni: az etetőanyag javát az otthon összegyűlő száraz kenyérmaradékból nagyrészt fedezhetjük. Kérjük meg nem horgászó szomszédainkat, barátainkat is, hogy segítsenek a kenyérgyűjtésben. A kenyér azonban magában nem elegendő, ahhoz valamilyen „kiadósabb” anyagot is kell kevernünk annál inkább, mert a gyors folyóvízben csak olyan etetőanyagot használhatunk eredményesen, ami jól összetapad, összeáll, hogy legalább egy negyed óráig kifejthesse a fenéken a hatását. Spórolásból ne kövessük annak a horgásznak az elrettentő példáját, aki csupán a megáztatott kenyeret dobálja horgásztársai alá állva a vízbe, így magától, de sporttársaitól is elvonva a halakat. Az ilyen etetés messze csalja a halakat a horgászhelytől. A fél óráig vízbe áztatott, majd kinyomkodott kenyérhez azonban valamilyen „ragasztó anyagot” kell kevernünk, hogy etetőgombócaink állaga megfelelő legyen a folyóvízhez. Néhány órás horgászathoz elegendő, ha egy zacskó gyári etetőanyagot (pl. Tímár folyóvízi, Maros-mix stb) keverünk. (Figyelmükbe ajánlanám a három kg-os kiszereléseket, mert így egy kg jóval  kevesebbe kerül, mintha kilós zacskóban vásárolnánk.) Ha különösen jól egyben maradó gombócokat szeretnénk elérni, érdemes egy fél kilónyi rozslisztet a keverékbe tenni. Akinek lehetősége van agyagos föld beszerzésére, az is jól megfelel az anyag szilárdításához. Egy a lényeg: a folyóvízi etetőanyag ne legyen laza, azaz el tudjuk érni azt, hogy bedobásnál ne omoljon darabokra, hanem egyben érkezzen a fenékre. (Ha valaki mégis a legolcsóbb megoldás, a megáztatott kenyér használata mellett dönt, azt legjobb kövekkel nehezített sűrű szemű műanyag burgonyás hálóba, vagy drótszákban a horgászhelyre tenni. Fontos azonban, hogy biztosak legyünk abban, hogy a háló nem sodródik-e túlságosan a part mellé.)     

    Sokan legyintenek erre, és azt mondják: „szendvicselni” kell. Ez viszonylag olcsó megoldás, és – valljuk be – eredményes is, egy baj van vele csupán: a bedobott szendvicsköveken megmarad a kenyérdarabok felerősítésére szolgáló madzag, ami állandó elakadásokhoz vezet. Ha valaki mégis konokul ezt alkalmazza, tisztelettel kérjük, csak olyan zsinórt használjon, ami könnyen szakad, mert különben igen megkeserítheti mások horgászatát. Ha azonban jól belegondolunk, egy-két kg kenyér árát még így is mindenképpen fel kell áldoznunk az etetésre.

   Jó „helyben tartó”, illetve szoktató anyag a főtt búza, vagy a tavalyi főtt kukorica is. A főtt szemek súlyuknál fogva hamar a fenékre süllyednek és hosszú ideig ott is maradnak.

    Jászra, paducra, dévérre olyan helyet keressünk, ahol 1.5 – 3 méteres a víz és lehetőleg nem túl akadós a meder, pl. sóderos.

   Etetve a fővárosi Dunán szinte mindenütt megtalálhatjuk a halakat. Olyan helyeken azonban, ahol rendszeresen etetnek, természetes, hogy a halak gyorsabban reagálnak az etetésre, hamarabb jelentkeznek kapások, mint ott, ahol az etetést csak először kíséreltük meg. Új helyen előfordulhat, hogy csak egy-másfél óra elteltével jelennek meg a halak. A „gombócos” etetést alkalmazva csak ott kezdjünk horgászni, ahol meggyőződtünk arról, hogy a meder nem lejt túlságosan meredeken befelé, mert ilyen esetben a bedobott etetőanyag messze a mederbe fog kerülni, nem oda, ahol horgászni szeretnénk. Az etetést úgy végezzük, hogy a bedobott úszós szerelék úgy érje el azt, hogy az úszó már parton elfoglalt helyünkhöz viszonyítva két-három méterrel lejjebb legyen. Így ugyanis már jól tudjuk vezetni a szereléket. Ha jó az etetés, a legtöbb kapás alattunk 3-5 méternyire fog bekövetkezni. Hogy a rendszeres etetés (amit legtöbbször több, egymást jól ismerő horgász létesít) mennyire „be tudja hozni” a halat, azt bizonyítja, hogy ilyen helyeken nem ritka vendég a több kilós ponty sem. Rendszeresen látunk (vagy hallunk) ilyen fogásokról a parton.

   Csaliként legtöbben csontkukacot alkalmaznak, de a szendvicses etetésnél értelemszerűen legjobb a kenyérrózsa. Ennek egyetlen hátránya, hogy sűrűn kell újra csaliznunk. Ha gyengén harap a paduc, a csonticsokornál sokkal jobb a kis, 14-es horgon felkínált két-három szem csonti. Az idősebb generáció közül sokan használnak kenyérszalonna-kockákat, melyeket a csalizás előtt fogaikkal kissé „megcsócsálnak”. Ez igen tartós csali: ha megy rá a paduc, előfordul, hogy többet is foghatunk egy darabbal. Szereti a jász, a dévér, sőt a márna is. Megfoghatjuk a paducot kisebb trágyagilisztával is, de a giliszta (pláne a nagytestű harmatgiliszta) inkább a jász csalija. A nagy giliszták jászra különösen ősszel, a lehűlő vízben gyakorolnak igen nagy vonzerőt.

    Fentiek általában a könnyű úszós horgászatra vonatkoznak. A felszerelés 4-4.5 m-es matchbot vagy teleszkópos bot. Mélyebb vízben jól használhatjuk az 5-6 méteres bolognai botokat is, ha azok a kissé erősebb kategóriába tartoznak. A zsinór 0.18-nál ne legyen vastagabb. Az úszók teherbírása itt a Dunán a vízviszonyoktól függően 1.5- 6 gramm. Legjobbak a rövidebb testű balzafa- vagy műhab úszók, ilyeneket minden horgászboltban vásárolhatunk. Az ólmozást nem túl gyors víznél esetleg két-három darabban is a zsinórra tehetjük, de gyors, mély, sodró vízben jobb az egy darab ólom. Nagyobb ólom esetében legjobb megoldás a közepén műanyag csővel ellátott cseppólom, melyet a horog előtt a zsinórra szorított söréttel, szelepgumi-darabbal vagy pamuttekercs ütközővel ütköztetünk. A horog-ólom távolság kb. 30 cm, ezt azonban tapasztalatainknak megfelelően érdemes változtatgatni, különösen, ha nincs kapás. Az ereszték beállításánál vegyük figyelembe, hogy a dunai halak sohasem vízközt, hanem mindig a „fenékhez ragaszkodva” esznek.  Olykor ugyan a dévérek, vagy a balinok elkapják az éppen bedobott, alászálló csalit, de nem ez a jellemző.

      A márnákat (különösen a nagyját) legjobban fenekező szerelékkel foghatjuk meg. Itt a helyzet bizonyos mértékben változott ahhoz képest, mikor a kifolyók még működtek. (Ekkor ugyanis legalább olyan eredménnyel - ha nem jobban -  márnázhattunk úszóval partközelben, mint fenekezve.) Mivel a tapasztalat szerint a nagy márnák inkább beljebb a mederben tartózkodnak, előtérbe került a nagy fenékólmok használata, ami vastagabb zsinór alkalmazásával jár. Sok helyen indokolt a 100-150 grammos ólmok használata is. Az ilyen tömegű ólmok nem sodródnak ki olyan könnyen és kevesebb elakadással is kell számolnunk, mert beljebb a meder nem olyan akadós. Az ilyen jellegű fenekezéshez legalább 50-100 grammos kétrészes horgászbot és nagyméretű peremorsó illik. A viszonylag durva botvég is jól fog jelezni, ha a botot kb. fele hosszánál támasztjuk fel. (Sajnos nem olyan gyakori a kapás, hogy érdemes lenne kézben tartani a botot.) A mederhorgászatnál nem  kell attól tartanunk, hogy a csalink nagy lesz, mert a két kiló fölötti márnák – melyekből szerencsére jócskán van a Dunában – bátran vágnak az akár két centis sajtkockára vagy nagy harmatgilisztára, a húsz darabos csonticsokorról nem beszélve. A sajtot egyesek nem a horogra szúrják, hanem a bojlizáshoz hasonló módon cérnával a horog öblére erősítik. Így nem fordul elő, hogy a márna lelophassa a csalit, kitartóbban fogja csipegetni.

        Fentebb már megemlékeztünk arról, hogy úszós-és fenekező módszerrel egyaránt akaszthatunk nagy pontyokat is. Ezekkel, különösen ha finom zsinórral keszegezünk, nagyon óvatosan kell bánnunk, és nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha egy hat-nyolc kilós pontyot sikerrel ki tudunk emelni. Ma már nem ritka a pontyfogás, ami azt látszik igazolni, hogy a telepítések kezdenek beérni, igaz ugyan az is, hogy az áradások sok ponty útját szabaddá tették a Dunába.

      Nem hiábavaló időtöltés tehát lelátogatni a budai vagy pesti Duna-partra. Aki el is fogyasztja fogását, azt csak biztosíthatjuk, hogy a Dunából fogott halnak – a hiedelemmel ellentétben - semmi mellékíze nincs, kiváló minőségű a halhús. Tessék kipróbálni!

Hunyady Attila: Tapogatva horgásztam

            Tapogatás – kifejező, ugye? A felcsalizott végszerelékkel bedobás. Kontaktus felvétele – no végre leült a fenékre – megkezdhetem a terep tapogatását, vagy ahogy mondani szoktuk, cincálását. A módszer ügyességünk, furfangjaink által hivatott „életet lehelni” a végszerelék működésébe, amint keressük és, ahogy kapásra ingereljük a süllőt, a kősüllőt, a csukát, sőt a sügért is. A legkedveltebb horgászmódszereim egyike, gyakorlására a fajlagos tilalmi időket leszámítva egész éven át szívesen vissza-visszatérek.

            A módszer eredményességéhez széles terepismeretekre van szükség, hiszen a fenék akadói általában láthatatlanok. Vonatkozik ez elsősorban az állóvizekre. Mivel azonban a tapogatás elsősorban folyóvízi módszer, a víz áramlásának törvényszerűségei ismeretében általában egy szabályozatlan folyón is jól eligazodhatunk, míg a szabályozotton kitűnő iránytűink a különféle folyószabályozási kövezések.

A FELSZERELÉS

Botunk legyen parabola akciójú, 15-35, esetleg 20-40 gramm dobótömeg tartományba illő, 3,5-4,5 méter hosszúságú, minél könnyebb, de semmiképpen sem „fej-nehéz”. A közepes dobátmérőjű peremorsók a tapogatás céljainak megfelelnek és, ha tömege botunkat a markolatánál kellően kiegyensúlyozza, huzamosabb ideig is élvezettel horgászhatunk.

A tapogató végszerelékek nemesen egyszerűek. A szerelék összeállítása: felül a csúszó pálca, körte-, netán gömb-alakú ólomsúly, aztán az egyszer áthurkolt szelepgumi ütköző, végül a direktre kötött 2-es, 1-es, esetleg 1/0-s hosszúszárú horog. Javasolt horogereszték 40-60 cm. Az ólomsúly tömegét elsősorban a víz áramlási mértékéhez, másrészt a mélységéhez szabva válasszuk meg. Se túl könnyű, se túlzottan nehéz ne legyen.

Kiegészítő felszerelések: egy tépőzáras tasakban legyenek nálunk tartalék alkatrészek, továbbá fenőkő, kis olló, zsebkés, kis csavarhúzó, laposfogó, halszáj-feszítő, erős műanyag-zsinegre fűzött szájbilincsek, mérőszalag, igazolványok. Végezetül a csalihal-fogó alkalmatosságról és a kishalas-kannáról se feledkezzünk meg.

CSALIHALAK, CSALIZÁS

Leggyakrabban eleven csalihalat tűzök tapogató készségem horgára, éspedig a süllő, kősüllő természetes táplálékainak választékából. Ezek elsősorban a küszök, a vörösszárnyúak, a bodorkák, a razbórák, és még folytathatnám a sort. Ritkán kerül kispecám horgára apró jaszkó, pedig fürgesége és szívóssága folytán a süllőhorgászat ásza. Érdemes megjegyezni, hogy nagyobb „falatra” jobb süllő remélhető, míg az apróbb halacskákat inkább a kősüllőkre tartogassuk. Kiváló csalik még a lotyogós halszeletek, a darab-halak, elsősorban azonban a küszből vágott oldalfilék.

A csalihalat orrlyukán tűzzük horgunkra, kivéve a küszt, amelynek hamar kiszakadhat az orra, ezért az állán-orrán át horogra tűzve küldjük a csatába.

A MÓDSZER

Tapogatás során a meder-fenékkel párhuzamosan cincálok, vagyis lassan, meg-megállva, néha kissé a végszereléket fel-fellibbentve horgászom. E módon igyekszem átfésülni a süllő, kősüllő vélt tartózkodási helyeit.

Élő küsszel csalizva a kiszemelt helyre dobok. A vízfelszínnel csaknem párhuzamosra engedett botot kellő zsinóreresztés mellett kb. 70 fokos szögállásig felemelem, s megvárom, amíg pici zsinórlazulás jelzi a végszerelék fenékre érését. Rögtön kontaktust teremtek a készséggel, egy alig 10 fokos szögnyílásnyi további botvég emeléssel. Erre a végszerelék kissé fellibben, s most a botvég visszaengedésével süllyesztem ismét a fenékre. Általában a második-harmadik műveletsornál keletkezik némi zsinórfelesleg, amit úgy kell felorsózni, hogy közben egy pillanatra se lazuljon kontaktusom a végszerelékkel (ezt a botvég felorsózás közbeni óvatos felemelésével lehet parírozni). A műveletsor a lassúbbnál is lassúbb legyen, különben, ugyanis a legóvatosabb zsinórfelvétel ellenére akár 60-80 cm-re fellibbenhet a végszerelék, miközben 2-3 méter utat tesz meg a horgász felé.

Az állóvízi tapogatás tereplehetőségei a folyóvízieknél jóval szűkebbek. Akciójuk viszont csaknem megegyező amazzal. A különbség mindössze annyi, hogy az állóvízben figyelmen kívül hagyható az áramlás felhajtó képessége, tehát kissé élénkebb mozzanatokkal tapogathatunk.

TAPOGATVA HORGÁSZTAM

Friss élményekkel telítődve mindössze néhány hete tértem haza a Duna Mohács alatti szakaszáról, ahol majd másfél hónapnyi ott tartózkodásom során kedvemre kihorgászhattam magam. Október közepétől csaknem a hónap végéig goromba időjárás fogadott, keserves volt a szabadban tartózkodni, hát még horgászni.

A zord október-véget aztán szokatlanul enyhe november követte. A tízfokos éjszakákat tizenöt-tizennyolc fokos nappalok követték. Csapadék alig-alig mutatkozott, ennek következtében az alig közepes vízállás sem sokat változott. Bizakodhattam hát. Hogy bizalmam nem volt alaptalan, vázolom egy november-közepi tapogató akcióm történéseit.

Borongós, de enyhe nap kora délelőttjén hajóztam kiszemelt horgászhelyemre. Egy kőrugany medertörése elé horgonyzom motorcsónakomat. Csali kannámban vörösszárnyúak és küszök raboskodnak. Közben látom ám, szanaszéjjel spriccelnek a kőgát-sarok apró halacskái. Hűha, ez rablás lehetett! – hümmögök. Küsz-csalimmal rögtön a sarkot célzom meg, s mindjárt az első emelésre elemi erejű rávágást kapok, ám a folytatás elmarad. Bosszúsan állapítom meg, hogy támadóm lerabolta a csalétket. Most egy apró, de igen virgonc vörösszárnyút küldök csatába. Nem csalódok, megint a goromba kapás, amely azonnal húzóssá erősödik. Ez nem süllőszerű maszatolás, be is suhintok őkelmének. Megvan! Kemény fárasztást követően jókora csuka szemez velem, majd a fajára jellemző szilajsággal szaltózik, ám pechjére – mielőtt elharaphatta volna zsinóromat – a merítőszákomba bukfencezik. Másfeles-körüli a koma, örömmel bilincselem fel.

A kőgát-sarok nem ad több halatt, megkezdem hát a medertörés vallatását. Bedobás, zsinórlazulás. Lassú emelem-visszaengedem fogásvételek. Most már a törés előtt botladozik a végszerelék, kivétele előtt mártogassuk meg kissé. Nem akad jelentkező. Most az elvágó sodrás előtt buzgó vízbe vetek be. Nehezen követem a szerelék fenékre érését, aztán meg elakadok. Próbálom kipöccinteni, sikerül is, ám abban a pillanatban félreérthetetlen rákaffantást kapok! Izgatottan nyeletek, mert erőteljes impulzusokat kapok odalentről. Nem lódul, csak lüktet egyhelyben. Megemelem kissé botvégről, na erre bemozdul végre. Bevágásszerű behúzásom nyomán érzem, megakasztottam. Erőteljes fárasztás következik. Halam a sodrás felé iszkol, miközben érzem, zsinórom mintha surrogna valamin. Az akadó! – rémlik fel a gondolat. Szerencsém van, halam megváltoztatja útját, s kifelé tart. A langóból immár gond nélkül felpumpálhatom. Nagy burványlásból gyönyörű süllő sziluettje körvonalazódik elő. Kéznél a meritőszák, halam belezuttyan. Bő ötkilósra mérlegelem. Micsoda boldogság! Hát ilyen izgalmas ez a sportos horgászmódszer.

Ferenczy Dénes Hogyan vásároljunk horgászbotot?

        A kérdés együgyűnek tűnhet: bemegyünk a boltba és veszünk egyet. Ha nem megfelelőt választunk és vásárolunk meg, nem biztos ugyan, hogy anyagi romlásunkhoz vezet, mindenesetre bosszantó, ha rövid időn belül rájövünk, hogy nem felel meg céljainknak. A vásárlás annak ellenére sem egyszerű, hogy manapság már minden jobb horgászboltban szakképzett eladó (maga is horgász) áll rendelkezésünkre, aki – többnyire szívesen –elmagyarázza, hogy mi volna számunkra a legmegfelelőbb.

     Jómagam még élénken emlékszem arra a vásárlásra, ami valaha (úgy ötvenöt évvel ezelőtt) a Váci- és Párisi utca sarkán álló „Diadal” nevezetű sportáruházban történt. Mint kezdő horgász (számos magam készítette, horgászbotnak alig nevezhető somfavessző után) végre szerettem volna valódi, „bolti” horgászbotot vásárolni. Jelentős, (több hónapi) takarékoskodásom eredménye volt az a 140 Ft, mely elegendőnek látszott e cél megvalósítására. Az eladó, kérésem előadása után egykedvűen elém tett két botot: egy másfél méteres vívótőr-pengéből, és egy 2. 80 méteres, tonkin-nádból készült kétrészes horgászbotot. Előbbi nem nyerte meg tetszésemet: láttam már a Duna-parton, hogy ilyet csak a fenekezők használnak, én pedig csakis úsztatva fogtam – nem éppen nagy számú – keszegzsákmányomat. Nem igazán tetszett a tonkin-bot sem: vastagnak, alkalmatlannak találtam a keszegezésre, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek: megvettem az egyébként szép kiállítású (valójában pontyhorgászathoz készített) botot. Sok örömem azonban nem volt benne, mert nem tudtam használni a kifolyók alatt történő úsztatáshoz: a vékony zsinórt könnyen elszakította, s a megakasztott paduc, jász is gyakran lemaradt a merev, alig hajló botról. Később azonban megjelentek az igen kedvező árú, négy méteres bambuszpálcák, melyekből némi munka árán már használható keszegező botot tudtam magamnak barkácsolni. Ezekkel horgásztam csaknem egy évtizedig, egészen az üvegcső botok megjelenéséig, amikor is - már saját keresettel rendelkezve -  meg tudtam szerezni az első, négy és fél méteres „Shakespeare Economy” pálcát.

    Most azonban térjünk a címben jelzett témára, ami –bizonyára – jobban érdekli a leendő horgászbot-vásárlókat, mint az én nosztalgiázásom.

    Mik is egy jó horgászbot tulajdonságai? Legyen könnyű, hogy ne legyen fárasztó kézben tartani. Legyen erős, hogy egy több kilós hal húzásának ellen tudjon állni, ugyanakkor hajlékonynak is kell lennie, hogy a horgászzsinór ne szakadjon, illetve a merev bot ne tépje ki a hal szájából a horgot. Mindezeknek a követelményeknek, - könnyen belátható -  egyetlen botnak igen nehéz megfelelnie.

    Kezdő horgászokra jellemzővásárlásnál a kérés: „ Olyan botot kérnék, ami minden hal horgászatához alkalmas!” Rögtön kijelenthetjük: „univerzális”, minden hal horgászatára alkalmas horgászbot nincs. A kérdés, ha jobban meggondoljuk, a kérdező alapos tájékozatlanságát árulja el, ha figyelembe vesszük, hogy vizeinkben a néhány dekás sneciktől a több kilós pontyokon át a mázsás harcsáig számos különböző méretű és életmódú hal él.

       A horgászbot felszerelésünk legfontosabb része (noha természetesen zsinór és horog nélkül nem képzelhető el horgászat). Tulajdonképpen nem más, mint karunk meghosszabbítása: akár bedobásnál, akár a hal megakasztásánál, akár a fárasztásnál vesszük jó hasznát.

        Beszerzésénél több szempontot kell figyelembe vennünk. Nem mindegy, hogy csak most szeretnénk a halfogásba belekóstolni, vagy e téren már több éves (esetleg évtizedes) tapasztalattal rendelkezünk, de az sem, hogy szórakozásunkat évente csak néhány napon, vagy esetleg egész éven át, rendszeresen óhajtjuk-e űzni.

      Első szempontként vegyük figyelembe, hogy olyan hal fogására alkalmas botot kell beszereznünk, melyre legszívesebben, leggyakrabban horgászunk, illetve szándékozunk horgászni. (Kezdőknél ajánlatos a kisebb testű halakkal: a küsszel, kisebb keszegekkel, később a jászkeszeggel, paduccal, dévérrel folytatni.)

       A horgászbotok tulajdonságairól a gyártók manapság már elég részletesen tájékoztatják a horgászokat. Ezekkel kapcsolatban a következőket kell tudnunk.

A horgászbot dobótömege, - ami manapság minden boton fel van tüntetve a boton – az angol „casting weight” után - általában c.w.- vel  jelölik) arról tájékoztat bennünket, hogy milyen tömegű szerelékkel használhatjuk anélkül, hogy a bot károsodna. Pl. egy 10-30 g dobótömegű bot ilyen tartományban használható károsodás nélkül. A dolog könnyen megérthető: egy ilyen bottal nem dobhatunk pl. 100 grammos ólommal, mert dobás közben könnyen el is törhetnénk. A dobótömeg-információ tehát megóvhat attól, hogy a felső határértéket túllépve tönkretegyük botunkat. (Csekély dobótömeg-túllépés ugyan még megengedhető, de semmiképpen sem javasolt, sőt ajánlatos, ha használatban nem közelítjük meg a felső határértéket.)

     Mást jelöl a bojlis-botokon látható T.c.  („test-curve”, azaz tesztív) felirat. Ez azt a legkisebb  tömeget jelzi, mely a bot nyelének vízszintes rögzítése mellett a csúcsrészt (a nyélhez viszonyítva) merőlegesre húzza. (Nem tévesztendő össze a dobótömeggel, bár természetesen szoros rokonságban áll ezzel, hiszen a magasabb tesztívű bottal nyilván nagyobb tömegű szereléket dobhatunk.) A tesztívet angol fontban (kb. 0.45 kg) adják meg, jelölése lb., vagy lbs.

    A horgászbotok másik fontos tulajdonsága az „akció”.Az akció nem más, mint a bottest reagálása egy adott tömegű terhelésre. Az olyan bot, melynek csak felső, legvékonyabb része hajlik, „A” , azaz csúcsakciós, (ismertebb nevén „spiccakciós”). Ide sorolhatók még tulajdonképpen a „B” akciós botok is, melyek azonban már bizonyos átmenetet képeznek a „parabolaakció” felé. (A „B” akciót jelölhetjük meg egyébként, mint a „leguniverzálisabb” horgászbot-akciót.) A parabolaakciós botok már nem csak felső végük közelében, hanem akár a bot alsó harmadában, vagy akár a nyélig is  hajlanak. Ezek a „C”, extrém esetben „D” akciós botok.

     Nagy általánosságban az A és B akciós botok a keszegfélék, nyílt vízen átlagos méretű pontyok, süllők fogására alkalmasak, akár úszós, akár fenékólmos horgászathoz. Az ilyen akciójú botot bevágás-szerűen meglendítve azt tapasztaljuk, hogy a bottest mozgása rövid időn belül megáll, ezért merevebbnek érezzük őket, mint a C akciós botokat. (Készítenek persze A, vagy inkább B akcióval nagy dobótömegű botokat is, melyeket kimondottan nagy testű halak horgászatához használhatunk.)

      Ugyanazon horgászbot hajlékonysága, merevsége, „ereje” egyébként horgászonként más-és más elbírálás alá esik. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy eredményes horgászok igen különböző jellegű botokkal érik el kiemelkedő fogásaikat, úgyhogy egy-egy bottípus kiválasztása meglehetősen szubjektív lehet. A horgászok között általában két alaptípust különböztethetünk meg. Az egyik „biztonságra” törekszik, attól félve, hogy felszerelése gyenge lesz egy „nagy halhoz”, ezért túlbiztosítja magát mind bot, mind zsinór, horog tekintetében. (Ennek legtöbbször kevesebb kapás az eredménye.)

    A másik éppen ellenkezőleg, finom felszereléssel igyekszik eredményt elérni, esélyt ad a halnak a szabadulásra, ezáltal kettőzött örömet szerezve magának, ha ügyes fárasztással ki tudja emelni a nagy halat. (Ilyen felszereléssel nagyobb esélye lesz a kapásra is.)

 Nem elhanyagolható az sem, hogy hol horgászunk: lehet az a víz fél-, egy méter, de akár öt méteres mélységű is. Horgászhatunk állóvízben magunktól néhány méternyire, de mély, sodró folyóvízben is, ahol akár 20 méternyire is leereszthetjük az úszós szereléket, vagy 40-50 méternyire dobhatjuk a fenekezőt. A botnak ezekhez a körülményekhez feltétlenül alkalmazkodnia kell, különösen, ha úszóval horgászunk, ami a kezdők számára megint csak ajánlható. Mint fentebb említettem, keszegezéshez csak a vékony, rugalmas bot alkalmas. Az ilyen bottal könnyen dobhatjuk a viszonylag könnyű úszót, és a hozzá való vékony, 0.15 – 0.20-as zsinórral megakasztott hal  sem fog könnyen szakítani, illetve lemaradni a horogról.

      Igen lényeges, hogy a horgászbot súlypontja hol található. Jellemző dolog: lehet, hogy egy 10 dg-mal nagyobb tömegű (súlyú) botot könnyebbnek érzünk, mint egy könnyebb, de rossz tömegelosztású (súlyelosztású) botot. Ez a bottest jó tervezésének, a tökéletes súlyponti helyzetnek köszönhető. Magyarra fordítva a dolgot: annál könnyebbnek érzünk egy botot, minél közelebb van annak súlypontja botot fogó kezünkhöz. Ideális helyzetben – ami hosszú botoknál persze sohasem valósulhat meg tökéletesen - a súlypont pontosan markunk alatt található. (Ilyen tömegelosztású botot azonban csak nagyon ritkán fogunk találni, akkor is csak a rövidebb méretekben: legtöbb bot súlypontja valamelyest az orsó előtt lesz majd, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének kiváló használati értékűek.) Az orsó tömege nagyban hozzájárul a horgászbot „fejnehézségének” kiküszöböléséhez.

     Botvásárlásnál (már amennyire tehetjük) először ne az árat nézzük, hanem a botot vizsgáljuk meg. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy jól kiválasztott bot hosszú évekig hűséges társunk lehet horgászatainkban, ne sajnáljuk tehát azt az árkülönbözetet, amennyivel egy jobb minőségű bot többe kerül egy kommersz botnál. Egy, a horgászmódszernek leginkább megfelelő bottal dupla élvezet a halfogás. A használatban az árkülönbözet bőven meg fog térülni, míg egy rosszul megválasztott botot előbb-utóbb (tetemes veszteséggel) kénytelenek leszünk félretenni vagy (jócskán ára alatt) eladni, ha egyáltalán lesz, aki megvegye.

Vásárlásnál az alábbiakat vegyük szemügyre:

Nézzünk végig a boton, hogy kellően egyenes-e. Különösen teleszkópos botoknál fordulhat elő, hogy az egyes tagok nem állnak egyenesben. (A finom matchbotoknál viszont nem jelent hibát, ha a gyűrűk tömege következtében a bottest kissé meghajlik.)

Vizsgáljuk meg a zsinórvezető gyűrűket. Ezeknek is egyenes vonalban kell állniuk. Pergető bot vásárlása esetén nézzünk végig a gyűrűkön: akkor lehetünk elégedettek, ha a legnagyobb gyűrűn keresztül annak középpontjában látjuk a spiccgyűrűt anélkül, hogy egy másik gyűrű akadályozná az átlátást. A pergető botokon lehetőleg ne legyen 2.70 – 3 méteres hossz esetében hat - hét zsinórvezető gyűrűnél több, mert a sok vezetőgyűrű a dobástávolság kárára lesz. A vezetőgyűrűk betéteit (nem árt, ha nagyítóval) alaposan vegyük szemügyre, mert előfordulhat, hogy némelyik repedt, vagy csorba. Feederbotok apró gyűrűinél néha előfordulhat, hogy a kötések rögzítésére használt műgyanta eltömi azokat.

A bot illesztéseinél (legyenek azok hagyományosak, vagy teleszkóposak) nem szabad lötyögésnek, kotyogásnak lennie, ha megfelelő erővel dugjuk össze a hagyományos, (vagy húzzuk szét a teleszkópos) botot. Még a legjobb botnál is idegesítő, ha kotyognak a bottagok.

Az orsótartónak masszívan kell állnia a boton, és hasonlóképpen biztosan kell „fognia” az orsót. Jó, ha botvásárlásnál elvisszük az orsót is, melyet hozzá használni szándékozunk. (Némi lötyögést kiküszöbölhetünk az orsó talpára tekert szigetelőszalaggal, az orsótalpnak viszont mindenképpen könnyedén be kell mennie az orsótartó papucsaiba.)

Bár ez egyéni ízlés dolga, én jobban szeretem a karcsú nyeleket, orsótartókat. Az orsótartó átmérője – figyelembe véve az átlagos kézméretet – lehetőleg ne legyen 25 mm-nél vastagabb, mert így kellemetlenné válik a bot fogása. (Ezért nem szeretem a nagy dobótömegű teleszkópos botokat, mert a nyelet igen vastagra készítik.)

Érdemes figyelembe venni a bot szállítási hosszát, mert nem kellemes, ha botjainkat a gépkocsi belsejében, az utastérben vagyunk kénytelenek magunkkal vinni. Az 1. 20-1. 35 cm szállítási méret általában megfelelő. Hosszabb tagolású botokat (pl. bojlis botok) legjobb megfelelő tokban tetőcsomagtartóra erősítve szállítani.

     Most nézzük, milyen botok ajánlhatók a különböző halakhoz, módszerekhez.

     Bár a bevezetőben elsősorban orsós, zsinórvezető gyűrűkkel ellátott botokról beszéltünk, feltétlenül meg kell említenünk a keszegfélékre igen eredményesen használható orsó nélküli teleszkópos botokat. Ezekkel olyan esetekben, ha nem kell messze horgásznunk, igen hatékonyan foghatjuk a keszegnépséget. A zsinórt egyszerűen a bot végéhez erősítjük, amit legjobban a spiccre illő méretű „Stonfo” műanyag szerelvénnyel valósíthatunk meg. A szerelék hossza kb. akkora legyen, hogy a bot csúcsától  a botot fogó kezünk alá érjen néhány cm-rel. Az ilyen szerelékkel nagyon pontosan horgászhatunk a bot hosszának és a vízmélységnek függvényében. 5-8 méteres hosszban ajánlhatók. Igaz, hogy egy jó teleszkópos bot ára nem csekélység, – itt különösen ügyelnünk kell a jó minőségre -, de aki igazán szeret keszegezni, feltétlenül érdemes egyet beszereznie. (Korszerűnek mondható az a teleszkópos bot, mely 8 méteres hosszban a 350-400 grammot, 7 méteresben a 250-300 grammot és 6 méteresben a 200-250 gramm tömeget nem haladja meg. ) A jó bot megfelelő merevséggel rendelkezik akkor is, ha csúcsrésze („spicce”) igen vékony.  A jó minőségű teleszkópos botok spicce -  tömör végrész esetén - nem haladja meg a 0. 8 – 1. 2 mm-t, csőszerű spiccnél az 1.5 – 2 mm-t. Az orsó nélküli teleszkópos bot szerelékeit az ún. „létrákon” tárolhatjuk. Ez a kis műanyag alkalmatosság nagyon alkalmas arra, hogy problémamentesen tárolhassuk az úszóval és a hozzá való ólmozással, horoggal ellátott szereléket. A szabad zsinórvéget fogjuk le befőttesgumival. Teleszkópos botokhoz ne használjunk 0. 16 – nál vastagabbat.

   A modern „rakós” botok elsősorban a halfogó versenyzők eszközei, de bárki eredményesen használhatja őket, ha nem rest a „rakózáshoz” szükséges plusz szerelvényeket (állítható lábú horgászülés, bothenger, a szétszerelt bot rögzítéséhez szükséges botvilla stb.) beszerezni és a vízpartra cipelni. (A rakózás eleve feltételezi a gépkocsi használatát.)

    A rakós botok nagy előnye a teleszkóposakkal szemben, hogy - ha az úszó teherbírását megfelelően választottuk meg - széltől, sodrástól függetlenül botunk hosszának megfelelő távolságban horgászhatunk, A rakós botokat a felső két-három tagban mindig „be kell gumizni”, ellentétben a teleszkóposakkal, melyeknek csak rugalmas spicce dolgozik a fárasztásnál. (Begumizhatunk ugyan teleszkópos botot is, - persze csak olyat, melynek spicce üreges - de ez sohase használható olyan szakszerűen, mint a rakós bot.) Begumizott rakós bottal komoly halak sikeres fárasztására is lehetőségünk nyílik, annak ellenére, hogy nem használunk orsót. Rakós botok szerelékeit 0. 08 – 0. 18 zsinórból készíthetjük. (E helyt nem kívánunk részletesen foglalkozni a rakós botokkal kapcsolatos számos egyéb tudnivalóról.)

Keszegezéshez, úszós horgászathoz

legjobban mégis a hagyományos, három részes, ún. „Matchbotok”, illetve a hasonlóan vékony, finom teleszkópos botok ajánlhatók 5 -15, vagy 10 – 30 g dobótömeggel és 3. 60 – 4. 50 méteres hosszban. (Sokan jobban kedvelik az - akár felszerelten is - könnyebben szállítható teleszkópos botokat.) Az orsó használata lehetővé teszi, hogy egy-egy megakasztott nagyobb halat (pontyot, márnát) is sikeresen kifáraszthassunk, feltéve, ha orsónk fékje jól be van állítva és szakszerűen, türelmesen fárasztunk.          

    A - szerencsére nagy - választékból mindenki ki tudja választani az ízlésének, pénztárcájának megfelelő botot úgy 10 - 30 ezer Ft tartományban. Az ilyen botokhoz 0. 12 – 0. 20 zsinórvastagság a megfelelő.

     Bár a bevezetőben megemlítettük, hogy valódi „univerzális” bot nem létezik, mégis megemlítenék egy - ma már üzletben nem kapható – botot, mely – illetve egy ehhez hasonló - ennek a követelménynek véleményem szerint leginkább megfelel. Ez a (valamikor a nyolcvanas évek elején kapható) Silstar 3140 típusszámú, 3. 85 m hosszú, 15 – 30 g dobótömegű, barnás-bordó színű teleszkópos bot, ami könnyű úszós horgászathoz, nyílt vízi pontyozáshoz, tapogató vagy úszós süllőzéshez, valamint (30 g-ig) akár fenekezéshez is kitűnő eszköz.

A bolognai botok

A keszeg -, folyóvízen márna-, esetleg nyílt vízen ponty horgászat eszközei, 5-8 méteres hosszban kaphatók. Olyankor használjuk, amikor nagy vízmélységben horgászunk rögzített úszóval. Legjobbnak az 5 és 6 méteres változatot tartom, mert kis tömegüknél fogva ezek kezelhetők a legkönnyebben. Igaz, hogy olykor szükség lehet 7-8 méteresre is, de ezeknél csak a legdrágább szériáknál oldották meg a kellemetlen fejnehézség problémáját. Tájékoztatásul: olyan méretű botot kell választanunk, melynek hossza az általunk leglátogatottabb víz mélységénél legalább fél méterrel hosszabb. Elsősorban folyóvízben használhatjuk, de a mély álló vizekben is igen hasznosak. A könnyebb szériák (5 – 15 g) tulajdonképpen megfelelnek egy felgyűrűzött teleszkópos botnak, azzal az előnnyel, hogy orsót is használunk. Bolognai bothoz 40 – esnél kisebb orsót (kb. 300 g) ne használjunk, mert a kissé nehezebb orsó sokat segít a bolognai eredendő fejnehézségén, így a súlypont közelebb kerül kezünkhöz. Az erősebbek (10 – 30 g vagy nagyobb dobótömeg) kitűnőek márnahorgászatra, vagy süllőzésre is. E botokhoz max. 0. 22 zsinór való.

Könnyű fenekezéshez vagy pergetéshez a 2. 40 – 3.0 méteres, 20-40, vagy 20-60 g dobótömeg-tartományú botok közül választhatunk. Erre a célra legjobbnak tartom a hagyományos, kétrészes botokat. Bár tagadhatatlan, hogy ebben a kategóriában nagyon kellemes teleszkópos botokat is gyártanak, mégis erőteljesebbek, tartósabbak a kétrészes botok. Pergetésnél az állandó dobások következtében egymásban meglazulhatnak a teleszkópos bot tagjai, ami nagyon kellemetlen, ha éppen „megy a hal”. (Lehet, hogy észre sem vesszük, hogy a tagok elfordultak egymásban, csupán a dobástávolság látja kárát.) A boton lehetőleg ne legyen hat-hét zsinórvezető gyűrűnél több, mert ez hátrányosan befolyásolja a dobástávolságot. Botvételnél – különösen pergető botnál - mindig figyeljünk arra, hogy az orsóhoz legközelebb eső zsinórvezető (a „keverőgyűrű”) ne legyen az orsóhoz túl közel, mert ez is a dobás lerövidüléséhez vezet. Átmérője pedig ne legyen kisebb 25 mm-nél.  Ilyen botokhoz megfelelő zsinórméret a  0. 20 – 0. 25.

A feederbotok (ejtsd: fíder) külön kategóriát képeznek a fenekező botok között. Igen eredményesen horgászhatunk velük nem csak keszegfélékre, hanem pontyra, márnára is. Ezek hagyományos, három részes botok, melyeknek csatlakozásai a bot saját anyagából vannak kialakítva. Leggyakoribb a 3. 60 – 3. 90 m hosszúság, de van 3. 30 és 4. 20 méteres is. Több variációt ismerünk: hazai halainkhoz a medium (közepes), a heavy (nehéz) és a super heavy (extra nehéz) botok felelnek meg.  Keszegezéshez inkább a medium kategóriából, pontyozáshoz, márnázáshoz a heavy vagy super heavy botok közül válasszunk. Bár a botokat eredetileg önetető használatához tervezték, nem kell feltétlenül azzal használnunk őket. ! (Ha viszont az önetető mellett döntünk, a használatnál lényeges szempont, hogy mindig ugyanarra a helyre dobjuk az önetetőt, mert így  használhatjuk ki legjobban az etetés előnyét.) A feederbotoknál különösen figyelnünk kell arra, hogy a megadott dobótömeg felső határát ne közelítsük meg, mert némelyiknél akár 150 g-ot is megadnak! A feederbotokhoz használt zsinórok a halnak és az adott víznek megfelelően 0. 18 és 0. 25 között változhatnak. Nagy távolságra (50 méteren felül) érdemes fonott zsinórt használnunk 0. 06 – 0. 10-es kivitelben, mert a fonott minimális nyúlása révén jobban közvetíti a kapásokat.

    A winkle-picker botok képviselik a legfinomabb fenekező botokat. 2. 40 – 3. 0 métereseket kaphatunk. Általában kétrészesek. Kisebb távolságra igen érzékeny, hatékony horgászatot biztosítanak, elsősorban a keszegfélék fogására. E botoknál a 0. 20-as monofilnál semmi esetre se használjunk vastagabbat, de akár 0. 14-ig is lemehetünk.

Fenekezéshez, nehéz pergetéshez már nagyobb dobótömeg-tartományú botokat kell használnunk. A 40-80 vagy 50 – 100 g-os botok használata indokolt a nagyobb tömegű önetetők, fenékólmok vagy műcsalik használatakor. (Harcsapergetéshez nem túlzás az akár 100 – 200 g dobótömegű bot használata sem.)  Fenekezéshez nem fontos, hogy a legmodernebb karbon-anyagból készített botot szerezzük be: tökéletesen megfelel a hagyományos üvegcsőből,  vagy kompozit-anyagból (az üvegszál és szénrost keveréke) készített bot is, sőt, ezek  talán még strapabíróbbak, mint a modern, tiszta karbon-botok. Igaz, ilyeneket azonban már alig találunk az üzletekben, mert manapság szinte minden botot karbonból készítenek. Igen használható, emellett jóval olcsóbb botokat vásárolhatunk a „horgászbörzéken”, melyeket minden horgásztársamnak jó szívvel javasolhatok. (Példaképpen megemlíthetem a Shakespeare „Alpha”, vagy „Tourist” széria botjait, előbbit hagyományos, utóbbit teleszkópos kivitelben. Hasonlóan jó, megbízható botok a hajdani NDK-ban gyártott „Germina” gyártmányok, vagy egykor a HOKÉV által gyártott, sárga Sportex anyagból készített botok.) Megfelelő zsinórvastagság 0. 30 – 0. 40 monofil, vagy  0. 17 – 0. 21 fonott zsinór.

A kimondottan nagy erőket igénylő módszerekhez, mint pl. a nádi pontyozáshoz vagy a hasonlóan brutális erőt kívánó harcsázáshoz a legerősebb botokat kell használnunk.

Úszózáshoz értelemszerűen a hosszabb botokat (3. 60 – 4. 20 m), fenekezéshez a 2. 70 – 3. 30 métereseket. Dobótömegük 100 – 200, vagy 150 – 300 g. A speciális harcsázó módszerhez, a kuttyogatáshoz a 2. 40- 3 méteres botok közül választhatunk. A nádi pontyozáshoz kitűnően megfelelnek a tengeri („surf”) botok, lehetőleg ezek közül is inkább a két részeseket válasszuk, mint a teleszkóposokat.  (A „kompromisszum nélküli” horgászathoz egyértelműen jobbak a hagyományos, kétrészes botok a teleszkópos botoknál.) E módszereknél is jobban ajánlható az erős (0. 25 - 0. 40) fonott zsinór, mint a monofil műanyagzsinór, mert a monofil zsinór 0. 50 méret fölött már igen merev, nehéz vele pontosan dobni és merevsége miatt a hal (elsősorban a ponty) gyanakvását is jobban felkelti.

     Néhány gondolat arról, hogyan őrizhetjük meg botjainkat hosszú időn át jó karban. (Talán még régi, tapasztalt horgászok is találnak benne olyat, amit érdemes megszívlelni.)

     A régi, faanyagú horgászbotok fölött eljárt az idő, annyit mégis érdemes megemlíteni, hogy ezek legfőbb ellensége a víz. Bambusz- és ragasztott nád botok lakkozását ezért mindig ellenőriznünk kell. A kotyogó csatlakozóhüvelyeket kitűnően (és örök időkre) rögzíthetjük az „Uverapid” ragasztóval, melyet egyébként ajánlhatunk hagyományos botok fém csatlakozásainak vagy teleszkópos botok lelazult vezetőgyűrűinek ragasztására is. (Jobb, mint a szaküzletekben kapható ragasztó-stift.)

    A tömör üvegbotok nem érzékenyek, ezeknél csak a zsinórvezető gyűrűket és a csatlakozó hüvelyeket kell jó karban tartanunk.

    Az üreges üvegcső-, de főleg a karbon-anyagból készült teleszkópos botoknál azonban már több dologra kell figyelnünk. A szállításnál figyelnünk kell arra, hogy kényelmesen elférnek-e a botok a csomagtartóban. Sok bot „halálát” okozta már a csomagtartófedél gondatlan lecsukása, ha a bot nem volt biztonságosan elhelyezve. Jómagam soha nem szállítok felszerelt botokat: botjaim külön tokban, orsó nélkül érkeznek meg a vízpartra. Ha valaki -  időnyerés céljából – mégis mindenáron ragaszkodik a felszerelt botok szállításához, azt legjobban olyan bottokban teheti meg, melynek belsejében - a könyv lapjaihoz hasonló megoldással – műbőr lapok találhatók, melyek az egyes botokat, orsókat egymástól elkülönítik.  Figyelni kell arra is, hogy a teleszkópos botokat hossztengelyük irányában soha ne erőltessük be a gépkocsiba, mert ezek spiccgyűrűi még akkor is letörhetnek, ha a gyűrűvédő sapka rajtuk van. Kerékpáron, motoron közlekedve pedig ne felejtsük, hogy a botok a hátunkon mennyire nyúlnak fölfelé. Főleg idősebb sporttársak rossz szokása, hogy - felszerelt botnál -  a horgot a parafa- vagy neoprén gumi nyélbe szúrják. Ennek többszöri ismétlése jelentősen tönkre teheti a nyelet: börzéken láttam olyan, - egyébként kiváló állapotú – botot, melynek nyelét annyira „lelakták”, hogy még fél áron se találtak rá vevőt.

      Teleszkópos bot „üzembe helyezésénél” be kell tartanunk a sorrendet: kihúzásnál először – a spiccel kezdve - mindig a vékonyabb tagokat rögzítsük egymásban, leszerelésnél viszont a nyél fölötti taggal kezdjünk, és a csúcsot toljuk be utoljára. Ha valami miatt horgászás közben (pl. az úszó a spiccre csavarodott), kénytelenek vagyunk a botot hátratolva elérni a bot csúcsát, inkább tegyük le a bot végét, és fokozatosan feljebb fogva végezzük ezt a műveletet, mert a felső, vékonyabb tagok könnyen eltörhetnek, ha a bot teljes tömege rájuk nehezedik. A felszerelt botokat, ha helyet változtatunk, mindig a nyéllel előre szállítsuk, mert ha a bot érzékeny csúcsrészét, a „spiccet” ütjük neki valaminek, az - mintha üvegből lenne - azonnal le fog pattanni. Teleszkópos botok csúnyán károsodhatnak, ha a botvillára letett botot hirtelen zápor éri: a felverődött homokszemcsék, - ha nem öblítjük le alaposan a bottestet -, összetolás után goromba karcokat ejthetnek a boton. Veszélyt jelenthet az is, ha a botot nedvesen toljuk össze, és ilyen állapotban hagyjuk hosszabb ideig. Otthon legyen rá gondunk, hogy a bottagokat kihúzva gondosan törölgessük át, majd a nyél záródugóját távolítsuk el, hogy a tagok alulról (belülről is) szellőzhessenek, levegőt kaphassanak. Ha nem így járunk el, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy a tagok felülete mintegy „felhólyagosodott”, amit nem tudunk kijavítani. Ez különösen a festett botoknál fordulhat elő, de jelentkezhet a „natur” karbon-botoknál is. Kevéssé befolyásolja ugyan a tagok erejét, viszont esztétikailag kifejezetten zavaró.

   A hal kiemelését bottal csak akkor kíséreljük meg, ha a fogott hal tömege csekély: pl. egy 10 – 30 gramm dobótömegű bottal ez maximum 150 gramm. Nagyobb halakat vagy kézzel, vagy merítővel emeljünk ki. Lehet, (sőt biztos), hogy botunk ennél jóval többet is kibírna, mégsem érdemes kockáztatnunk, hogy eltörjön.

     Több évtizedes horgászmúltamban gyakran előfordult, hogy segítségemet kérték egy „összeragadt” teleszkópos bot összetolásánál. Ez általában esős, nedves időben fordul elő, amikor összeszerelésnél nagy erővel húzzák szét a bottagokat, s azok között „vákuum” keletkezik. Ezen kétféleképpen is segíthetünk. Ha egyedül vagyunk, az alsó bottagot egészen a vezetőgyűrűnél, a fölötte levő, beszorult tagot pedig négy-öt cm-rel a csatlakozás fölött erőteljesen megragadjuk, s két öklünket térdeink közé fogva, combunk erejét is igénybe véve toljuk össze a két bottagot. (Nagyon kell vigyázni, hogy a hirtelen „becsúszó” bottagot fogó kezünk nehogy letörje, elhajlítsa az alsó tagon levő zsinórvezető gyűrűt.)

     Ha segítő társunk is van, akkor nincs olyan helyzet, hogy ne tudnánk ezen a kellemetlen helyzeten segíteni. Egyikük – két kézzel – az alsó bottagot, a másik, - szintén két kézzel – a felsőt fogja meg erősen. (Itt is figyelni kell, hogy a két kéz között ne legyen hosszú bottag-darab.) Ezután „egy-kettő-háromra” egy asztallapra ejtjük kezeinket, (természetesen a vastagabb tagot fogó kezei vannak alul) amikor is a négy férfiököl együttes tömege minden esetben megoldja a feladatot. (Itt arra kell csak vigyázni, hogy az erő (mindkét ember vonatkozásában) a bot hossztengelye irányában hasson.

    A zsinórvezető gyűrűk állapotára is mindig figyelnünk kell. Különösen a „spiccgyűrű” van kitéve a zsinór koptató hatásának. Komolyabb dobótömegű botjaink spiccgyűrűjét érdemes a néhány éve divatba jött (a „Perfect” botokon pl. általánosan alkalmazott) ún. „borított” gyűrűre cserélni. Ennél a vezetőgyűrű típusnál nem fordulhat elő, hogy a fárasztás végén, - amikor a botvéget magasan tartva magunk mögé toljuk – a zsinór érintkezhessen a vezetőgyűrű fém keretével. (Használt botok vásárlásakor általában a két legfelső zsinórvezető gyűrű szorul cserére.)

   Fenti ismereteknek csaknem ötven év óta tudatában vagyok, mégis előfordult, hogy olyan botot vásároltam, amit nem tudtam megszeretni, hamarosan túladtam rajta. Egy horgászbot tulajdonságai valójában csak gyakori használatban ismerhetők meg. Az azonban biztos, hogy egy több éven át sikeresen használt, szívünkhöz nőtt, megkímélt  bot életünkben évtizedekig, elmúlásunk után – hagyatékként - még   hosszú időn át jól szolgálhat valamelyik barátunknak, horgásztársunknak.

    Reméljük, hogy horgásztársainknak e rövid ismertető segítségül fog szolgálni új bot beszerzésénél és azok hosszú időn át tartó, eredményes használatánál.

Örley Dénes:  A horgászat szerepe az életemben

A horgászat szerepe az életemben

    Arra a kérdésre, hogy hogyan kezdődött, a magyarázatot a mai napig nem tudom. Talán, a korai olvasás-tanulás. Hát akár az is lehet.

   Vagy Hemingway „Öreg halász és a tenger” című világhírű regénye? És az írónak az emberről alkotott véleménye, amelynek két fontos gondolatára,  a mai napig élénken emlékszem: …az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.  

/ De hát akkor, csak hat éves lehettem… /

Esetleg, Fekete István „Tüskevár” című ifjúsági kötete? Talán az utóbbi szerző további, a természet szeretetét sugalló ifjúsági regényei? Vagy a szomszédos műhely, horgászni járó szakijai? /De a szomszéd műhely szakijait, csak ötvenhat után ismerhettem meg…../ Nem tudom, és nem tudom. Ez valahogy egy sajátos folyamat után, egyszer csak „összeállt”.

   Talán öt éves lehettem, amikor először vettem a kezembe horgászbotot. /Akkor még az idézett műveket nem olvastam, nem is olvashattam. Ezek csak megerősítették szándékomat, a horgászást illetően. /

A Balatonon nyaraltunk. Mamával együtt elmentünk valami úszót vásárolni 2-3 forintért, ja és kaptam 2-3 horgot is. Az apró horgok ára 35 fillér /!/ volt. Persze „igazi” botra, meg pláne orsóra, már nem tellett a szerény költségvetésből. Zsinórt vásárolni, azt nem lehetett, mert a damil nevű horgászzsinór még újdonság volt, és elérhetetlenül drága. /Akkoriban még méterre/!/ lehetett kapni. / Persze, így a zsinór is, a mama varrócérnája lett. Talán száraz nádat vágtam horgászbotnak. Jó volt az is….

   Na, itt a Balatonon értek az első sikerek, és nem maradtak el kudarcok sem. Hát az első halaim, apró keszegek voltak. Volt hogy több is. Gyerekként örömmel megettük, a paprikás lisztben megsütött halakat. Külön jól esett a nem éppen széles választékot jelentő, főként lekváros kenyérből álló, reggeli és esti „menü” helyett.

   Mamának volt egy osztálytársa, egy fiatal kétgyermekes asszony. Nála laktunk. A férje híres  építészmérnök volt, és persze már csak szakmája miatt is „osztályidegen”. /Na ezt a kifejezést nem fogom megmagyarázni fiatal olvasóimnak, jobb, ha a szót is elfelejtik!/ A szép, Balaton-arácsi házba, a „hatóság” be is rakott két társbérlőt, az egyik szobába. Na legalább ebbe is belekóstoltunk.

    Mert persze az öt gyereknek nem volt külön fekhelye. A padlóra terített pokrócokon aludtunk. Az egykor nappaliként szolgáló szobában. Egy esetben a társbérlőék késő este érkeztek meg. A részükre kiutalt szobába az út, a nappalin keresztül vezetett. Félálomban hallottam, ahogy a társbérlő asszony rászólt a fiára: „Vigyázz nehogy rálépj valamelyik fejére!” Mama és barátnője jót nevettek a dolgon, mikor másnap elmeséltem nekik.. /A társbérlőéktől Éva néniék, csak 1956-ban szabadultak meg, amikor azok disszidáltak. / Hát a körülményekről ennyit. És még is mi voltunk a „kiválasztottak”, hiszen abban az időben, nagyon kevés gyerek jutott el egyáltalán a Balatonhoz…. És, hogy tényleg „kiválasztottak” voltunk, azt a későbbi évek, nyaranta kötelezővé tett úttörőtáboraival való összehasonlítás után, tudom csak megerősíteni.

   Hát ilyen körülmények között éltek az „elit” gyerekek, néha hosszabb ideig nyaranta.

      A horgászatot meg folytattam, több-kevesebb sikerrel. Volt, amikor fogtam halat, de többször előfordult, hogy nem. De nekem a kudarc soha nem vette a kedvemet. Sőt. Inkább erőt adott, a halakkal való következő találkozáshoz. Ha nem lett volna kitartásom, akkor, ahogy más gyerek is tette, hamar félre hajítottam volna a horgászbotot. De én nem.

   Az első komoly sikereket itt értem el. Tihanyban egyszer, több tucat keszeget sikerült zsákmányolnom. Egy másik, emlékezetes élményem pedig, egy nagy kudarc volt. A balatonfüredi mólón keszegeztem. Erősen sütött a nap, és én a kikötött vitorlások között lógattam a horgot keszegekre várva. A horgomat azonban valami hatalmas hal kapta be, feltehetően egy ponty. Persze a kezdetleges felszerelésemmel esélyem sem volt megfogni. Talán három másodpercig éreztem a horgon, mikor ellenállhatatlan erővel elindulva elszakította a cérnát, magával vitte a gyenge „zsinórt”, az úszót, és persze a horgot is. A halat nem bántam, de a felszerelés elvesztése nagyon érzékenyen érintett. Azért abban az időben újra kapni egy teljes felszerelést egy szűk költségvetési kerettel rendelkező mamától, akinek még két testvérem kívánságait is ki kellett gazdálkodni….          Szerencsére, talán aznap délután utaztunk haza. Így aztán a felszerelés nem, de a horgászat egy ideig hiányzott.

   De a „fertőzés”, már meg volt. Aztán folytattam a horgászatot a Dunán. Itt több volt a kudarc, mint a siker. A folyót nem ismertem, de arra felfigyeltem, hogy ahol több a horgász, ott több halat lehet fogni.   Ez a szabály, -mint később rájöttem-, mindenütt érvényes. De kezdőként, vezető nélkül magamnak kellett rájönnöm a szabályokra.    /A családban sehol, még a felmenők között sem volt, egyetlen horgász vagy halász sem./  

   Arra is rájöttem, /az „ahol sokan vannak” szabály mellett/, hogy a halfogás, főként a halak étvágyán múlik, ami ugye biológiai kérdés.   Hát erről nem árt, ha a kezdő horgásznak van fogalma. /Az csak ráadás, hogy a biológiában kétszer kettő nem egyenlő néggyel. De ezt csak sokkal később tanította meg velem egy orvos barátom.  Mert álljon itt egyetlen példa; a harcsa, nem csak akkor vág rá a villantóra, ha éhes, hanem akkor is, ha ivadékkal teli a fészke mellett húz el egy „keszegnek látszó tárgy”. Ilyenkor azonnal jelez az ősi ösztön; Vigyázz az utódaidat veszély fenyegeti!  És az azonnali támadás sem marad el.  Aztán ilyenkor odavág ám mindenre, ami mozog. Akár a horgász kezére is!... /

     Ezekből a szabályokból alakul ki a horgász tapasztalata és a tudása.  Ahogy említettem, kezdetben még csak azt tudtam, hogy oda kell menni, ahol sokan vannak. Ezek a helyek pedig, a Duna fővárosi szakaszán, a szennyvíz kifolyók voltak. Sajnos ezek a halfogó helyek meglehetősen gusztustalanok voltak. Mert a halak a kifolyóból a Dunába ömlő minden szerves anyagot, tápláléknak érzékeltek. Beleértve a konyhai hulladéktól, a fekáliáig mindent. És ez így ment évtizedeken keresztül.

   Néhány éve fejezték be a Délpesti Szennyvíztisztító építését, ami a budai oldal szennyvizének megtisztítására is hivatott. Ez, végre európai megoldás.

    Mikor gyerek voltam, a helyzet még kilátástalanabb volt, az erőltetett iparosítás miatt. A papírgyári fenoltól, a nehézfémekig, mindenféle szennyező anyag került a folyóba.  A sokféle méregből, ma is, hatalmas mennyiség, fekszik a Duna medrében. És ezek az anyagok ma is szennyeznek.  Hogy aztán, a halak testében felhalmozódva mérgezzék a „csúcsragadozót”, a tápláléklánc legfelső szintjén élő embert is. Akkor „csak” azt tudtam, hogy a kifolyónál büdös van, a kifogott hal pedig, olyan fenolos, hogy emberi fogyasztásra csaknem alkalmatlan.

    Ki gondolta volna, hogy a tisztítatlan szennyvízzel a Dunába kerülő női vizelet, a hatvanas években elterjedt „antibébi” tabletták miatt, magas hormontartalmú. Ez pedig, még az itt élő halak szaporodására is hatással volt….. De ez már egy sokkal  későbbi történet… /Viszont a szennyezés „sokféleségét”,  és káros hatását, jól mutatja…./

    Az eredményes halfogáshoz ismerni kellett a vízjárási viszonyokat is. A halak ugyanis „megérzik” az áradást, és ezt akkor is érzik, amikor a víz mondjuk, Bécsnél emelkedik. Csak érdekességként. És nem is kicsit előre szaladva, ma már tudom, hogy ennek a jelenségnek atavisztikus okai vannak. Természetes viszonyok között a kiáradó víz megnöveli a vízzel borított területet, és ezzel táplálékszervezetek tonnáinak, többletfogyasztási lehetőségét biztosítja a halaknak. Ez a jelzés pedig, genetikailag be van építve a halak idegrendszerébe. Elnézést, de ezeknek az apróságoknak tűnő jelenségeknek a megemlítésével csak arra utaltam, hogy az ismeretek elképesztő tárházát kell elsajátítani ahhoz, hogy egyáltalán neki vágjunk az eredményes horgász kirándulásnak. Addig pedig, amíg ezt az ember már „érzi”, esetleg tudja is, hogy mikor, és hova menjen horgászni, addig elképesztő figyelemmel kell tanulni. Sokan azt hiszik, a horgászat csak annyi, hogy a felcsalizott horgot, oda kell juttatni az éhes hal szája elé, és már táncol is a horgon a szerencsétlen áldozat. Hát a sikeres halfogás ennél sokkal, de sokkal több.

   Persze a kezdeti időszakban én is engedély nélkül horgásztam, mint az akkori a gyerekek legtöbbje. Aztán, mikor már „igazi” felszerelésem volt, akkor kiváltottam az engedélyt is. De ez már csak tizenéves koromban történt.

    A szomszéd műhelyben dolgozó Gyula bácsi a hárosi egyesület tagja volt, és néha szép halakat fogott. Ilyenkor boldogan hallgattam a műhelyben az élménybeszámolóit. Aztán megesett rajtam a szíve, és segített belépni a hárosi egyesületbe. Hát az már maga volt a csoda. Igaz, itt sem voltam még igazán eredményes, de azért több halat sikerült fognom, mint a Dunán. Fogtam itt keszeget, és ragadozó halat is. A nagy változást az hozta, hogy Gyula bácsi egy esetben villantóval fogott egy szép süllőt, amivel az egyesületi versenyt is sikerült megnyernie. A villantó olyan eszköz, amit állandóan mozgatni /húzni/ kell a vízben, és ahogy bevontatjuk, a víz áramlása miatt a kishal mozgását utánozza.

    Na nem kellett több. A műhelyben lévő lemezollóval én is kivágtam a lemezt, aztán reszelővel lesimítottam, és végül megfelelő módon domborúra kalapáltam. A már kész kanalat két helyen át kellett fúrni. Na itt már megkezdődött az a folyamat, ami miatt ez a tevékenység több volt. mint amit az átlaghorgász művelt akkoriban. Mert kellett érteni a lemezollóhoz, a fúrógéphez, a kalapácshoz is. És ekkor még csak az eszköz készült el. A felszerelést jól összeállítani, az egy sokkal, de sokkal bonyolultabb feladat. De amikor az első villantóm elkészült, még nem volt teljes felszerelésem. Talán egy bambuszbotom volt, és rajta egy zsinórtároló orsó, amivel nem is lehetett igazán dobni. Ez azonban nem vette el a kedvemet, és az elkészített villantóval, egy teljes vasárnapot végigdobáltam. A kézzel lefejtett zsinórral dobtam, és kézzel vontattam be a csalit. Persze a halak meg se kérdezték, hogy miért is mentem. De ez nekem nem vette el a kedvemet. Amikor Gyula bácsinak elmeséltem, hogy hogyan villantóztam, az öreg megsajnált, és felajánlotta, hogy egyik orsóját megvásárolhatom. Ez, azért volt nagy dolog, mert abban az időben nem lehetett bemenni egy horgászüzletbe,  mondjuk azért, hogy orsót vásároljak. Mert egyszerűen nem lehetett kapni. Itthon nem gyártottak ilyet, és ha volt import, például Csehszlovákiából, azt hamar elkapkodták. Aki rendelkezett megfelelő összeggel, az kapott, „pult alól”. Ez azt jelentette, hogy a kereskedő a beérkezett árúból egy bizonyos mennyiséget félretett. Ha valaki abból akart volna venni, akkor a rövid „nincs” szóval intézték az „eladást”, és a vevőt. De ha az illető ismerte a boltvezetőt, és hajlandó volt „áldozni” is az ügy érdekében, akkor némi többlet összeg lefizetése után, megkaphatta az áhított árút. Az ügylet azért kapta a „pult alól” elnevezést, mert az összeg kifizetése után, a vásárló a jól becsomagolt árút kapta kézhez. /Hogy azt, a többi vásárló ne láthassa. /

    Az első „igazi” orsóm, valami házilag készített utánzat volt. A mai szemmel esetlen, és kifejezetten csúnya eszköz, utat nyitott az igazi horgászat megkezdéséhez. Gyuszi bácsi, talán 200 forintot kért érte, és apám segített, hogy megvásárolhassam. Csak érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy akkoriban egy doboz altatóért 2 /!/ Forintot kértek, ma közel 1800 forintot. Két doboz altató mai áráért jelenleg, nagyságrendekkel különb eszközt lehet venni. /Elnézést a furcsa példáért, de gyógyszert fogyasztó nyugdíjasként, ez a példa adódott. Lehetett volna a 35 filléres horog is, mert ugye, ez a pénznem már nem is ismert a mai fiataloknak./

   Szóval elkezdődhetett az igazi horgászat. Botom már volt, zsinórom is akadt, de ez az orsó, ez eddig nagyon hiányzott.

   Az átlaghorgász képéhez hozzá  tartozik,  /ahogy sokan látják/, hogy ott ül a vízparton és a bevetett botja, vagy botjai mellett ül, és vár. Rosszabb esetben még a sörét is kortyolgatja, ha meleg van. Hát ebbe mi a sport? –vetik fel a kérdést.

   Hát ez, szerintem sem az „igazi” -általam sportosnak tartott- része a horgászatnak, de azért a következőket szeretném megjegyezni.  Először is egy ilyen kirándulásra fel kell készülni. Aztán hajnalban kell kelni, amikor más ember, a másik oldalára fordul. A horgászhelyen etetni kell, /és bármennyire is furcsa, ehhez is kell tudás, és tapasztalat./ Végül, ha nézelődő kérdésfeltevő kipróbálná, hogy a hajnali hideg után, milyen is mondjuk a tűző napon, elalvás nélkül figyelni mindenre egész álló nap, akkor rájönne, hogy bizony van olyan része a dolognak, ami megfelelő „edzés” nélkül lehetetlen.

         Az a módszer, amit én kezdtem űzni, nem ilyen volt. Magam, nem ültem naphosszat -a kívülálló szerint látszólag tétlenül-, a botok mellett. Vagy csak nagyon ritkán.

   Én a pergető horgászatot választottam. Ennél a módszernél az úgynevezett műcsalit, be kellett dobni, és állandó tekeréssel vissza kellett húzni. Aztán megint bedobni, és megint bevontatni. Naponta akár több százszor. És közben menni, és keresni a halat. Ha nem volt csónak, akkor gyalog, ha volt és a helyzet úgy kívánta, akkor állandóan evezve, majd megállva. Szóval itt volt mozgás, kellett egy kis erőnlét is, ha az ember sikert akart. És a „kis „ erőnlétre”, egy példa. A Bakonyban egykor folydogáló Viszló patakon elég gyakran pisztrángoztunk. Egy esetben meghívtam egy ismerősömet is. Hozzám képest izmos, jól kisportolt alkatú srác volt. Reggel hatkor kezdtük a pecát, és közben sem evés, sem ivás nem volt. Dél körül a srác elfáradt. És éhes lett. Közölte, hogy ő most leül enni. Mondtam neki; -Ha most leülsz, és eszel, akkor nem tudod folytatni a horgászatot. Nem hitte, de nekem lett igazam. Én az egész napos gyaloglással, dobálással fogtam 3 pisztrángot, ő pedig egy darabot sem. Hát a horgászat általam művelt sport részéről ennyit.

         A horgászatnak az a módja, amit én választottam igen komoly kitartást is adott.

         De horgászni, és halat fogni, az két dolog. Az utóbbihoz nagyon- nagyon sok ismeret szükséges. Kell hozzá eszközismeret, környezet ismeret, halbiológiai ismeretek, természet ismeret, főként a természet veszélyeinek ismerete.

         Szarvason a halkutatóban az ágazatvezető egykor még gúnyosan tréfálkozott a hobbimon. Nem tudom pontosan idézni, de valami ilyesmit mondott; „ A horgászfelszerelés az, az eszköz, aminek egyik végén a horgász, a másikon meg a horog van a féreggel”.  Tréfának szánta, mert horgász tevékenységemből csak annyit látott, hogy a munkaidő végeztével, a felszereléssel felülök a motoromra, és irány a Békésszentendrási duzzasztó. Ahol aztán a munkahelyemen fogott ötven mázsa ponty után megfogjam a három darab balinomat. És az esetek kilencvenöt százalékában megfogtam. Hogy aztán visszaeresszem, vagy elajándékozzam őket. Akkor már a helyiek is ismertek. Egy esetben a rangidős bácsi azzal fogadott; –Jó hogy jött „tanár úr”, legalább megmutatja, hogyan kell halat fogni…. Mert ott, és akkor ez egyik horgásznak sem sikerült. Én meg lejjebb mentem a tömegtől, jóval lejjebb. És mert itt megint van egy kivétel, nevezetesen a balinozásnál. Az „ahol sokan vannak” szabály, nem érvényes. De a helyiek közül ezt, csak én tudtam, meg a balinok. Meg is fogtam, az akkor megengedett három darabot. Aztán felajánlottam a halakat a helyieknek ajándékba. Berúgtam a motort, és elrobogtam haza. Másnap a műhelyfőnök -aki a többiekkel együtt horgászott-, azt  mondta; jó hogy elhúztál, mert ha maradsz, a többiek ellátták volna a bajodat.

Írtam, hogy a balinokat (is), gyakran visszaeresztettem a vízbe, és ez alól, a balinok sem voltak kivételek. Csak jóval később állt össze a kép, hogy nem kellett volna így tennem. Pontosabban a helyi viszonyoktól is függ, hogy ezt büntetlenül megtegyük, egy bandában járó olyan ragadozóval, mint a balin. Ott és akkor, csak azt vettem észre, hogy egy-egy hal visszaeresztése után, a vehemens kapások száma csökkent, és volt, hogy a halak részéről teljes érdektelenség fogadta a korábban mohón támadott csalit. Ilyenkor ösztönösen műcsalit váltottam, és a tánc elölről kezdődött. Viszonylag nagy tömegű víz, és sok hal volt akkor a Körösnek ezen a szakaszán. És a sok kijárás nyomán, úgy ismertem a vizet, a helyet, meg a halakat, mint a tenyeremet. Ez a duzzasztónál akkor, így működött.

/Csak sok évvel később jöttem rá, hogy a megfogott hal „leadja a drótot”, vagyis valamilyen stressz okozta anyag kiválasztásával, figyelmezteti társait a veszélyre. Mindehhez csak az a gyakorlati tapasztalat kellett, hogy lássam, amint a hálóból kiszákolt pontyok, a halszállító kasban, valósággal habos nyálkát választottak ki a stressztől. És a mozaikokból kell összerakni a lehetséges magyarázatot. Nem hiszem, hogy ennek a stressz anyagnak a tulajdonságát valaha vizsgálta-e valaki. Hiszen gazdasági jelentősége nincs, a horgászat vonatkozásában pedig, senkit nem érdekel./

       Aztán, mikor már nem dolgoztam Szarvason, egy látogatásom alkalmával az egyik legnagyobb magyar halas kutató kollégám, a következőt mondta: „Most már én is tudom, hogy nem mindegy ki fogja azt a botot”. Ő nem volt horgász, és korábban nem is nyilvánított véleményt erről a tevékenységemről. 

         De hogyan is fogalmazott erről Herman Ottó?

„Milyen legyen már most az igazi horgász?

Igazi horgász csak az lehet, aki valóban szereti a természetet. Ki arra törekszik, hogy megértse életének tüneményeit. Ki teste, lelke erejét a természettel való benső viszonyból meríti.

Miben gyökerezik ez a benső viszony?

Legelőbb is a szabad természet tüneményeinek komoly méltatásában. Ismernie kell a víz tulajdonságát, ennek a hal életéhez való viszonyát; nemcsak általánosságban, hanem fajról-fajra.

Ismernie kell a víz sodrát, forgóit, örvényeit, göbéit, sugáit és lengjeit, ezeknek a hal életéhez való viszonyát; a partoknak ezekre való befolyását. Meg kell barátkoznia a part növényzetével, a rajta élő rovarok életével, kifejlődésével, mert a hal sokszorosan ezekkel táplálkozik. Föl kell ismernie magának a víznek rovaréletét, úgy azt a szakát is, a melyet a vízen kívül, valamint azt is, a melyet a vízben tölt el.

A midőn ezekkel alaposan megismerkedett, megszűnt előtte a természet némasága: minden kavics, minden fűszál, a rajta ülő kis rovar, ennek álczája, mint jó ismerősét szólítja meg s ő mint jó ismerős köszön vissza.

 Meg kell ismerkednie a halászó vidrával, a halászó sassal, a patak legragyogóbb ékességével: a jégmadárral, a fürge, fehérmellű vízirigóval; a vidranyesttel; folyamok mentén és tóságokon a begázoló és úszómadarak változatos alakjaival, szóval mind avval, a mi életével a vízhez van kötve, tehát a hallal is viszonyban áll. A midőn ezekkel megismerkedett, minden lépten-nyomon érthető szóval köszönti a levegőég, a partszélek és a víztükör fölséges állatélete. Tudnia kell az évszakok viszonyát úgy a vízhez, mint állatéletéhez; sőt tudnia kell az éj és napszakának ezekhez való viszonyát is. És mindebben a könyv csak vezető fonala; a valódi oktató a természet maga legyen; mert a midőn a legjobb könyv is csak egy adott viszony alapján szól, addig az élő természet tüneményei az egyes pontok viszonyaihoz képest ezerszeresen módosulnak s épen e változatosság felismerése az, a mely az emberi értelmet a legmagasabb fokra emeli, mert önállóvá teszi.

Mihez értsen még az igazi horgász?

Értenie kell szerszámához, a szerszámnak a viszonyokhoz való alkalmazásához, mindazokhoz a kézbeli ügyességekhez és fogásokhoz, a melyek függetlenné teszik mások segítségétől s alkalmatossá arra, hogy minden körülmények között önmagára támaszkodhasson.

Szokja meg a korai ébredést; gyakorolja mindazt, a mi lépteit biztossá, testét hajlékonnyá teszi; legyen mértékletes, a szabadban kitűrő: mert minél kevesebb a szokása és szüksége, annál szabadabban mozog, annál függetlenebb, annál jobban fordíthatja javára a viszonyokat.

Ez az az út, a melyet a WALTON-féle(*) szellem tört; az egyedüli, a melyen elérhetjük az, hogy a horoggal kezünkben, testi-lelki foglalkozásban keressük s találjuk meg a valóban nemes gyönyört, ennek révén pedig a módot ahhoz, hogy fejlett értelemmel a közvagyonosodás javára is fordíthassuk törekvéseinket.

Mily módon folyhat be a horgászat a közvagyon gyarapodására?

Erre a halnak a maga természete szerint való fölismerése önként vezet reá; a módja a horgászat is. Megismerve a hal szaporodását, fejlődését, megélhetésének föltételeit; tudva becsét az ember háztartásában: hamar reá jövünk, hogy a védelmére, életének megkönnyítésére reáfordított gondot ezerszeres haszonnal fizeti meg.

Önként reá jövünk, hogy ne csak horgásszunk, hanem gondoskodjunk arról is, hogy mindig horgászhassunk; találjuk el a helyes arányt a szaporodás és fogyasztás között.

Mihelyt egy nemzet körében sokan gondolkoznak így, sokan szerzik meg tisztán e meggyőződést: a halgazdaság virágzásnak indul és ezt azután megérezi a közvagyon is; de nemcsak abban, a melyet pénzben lehet kifejezni, hanem a legbecsesebb vagyonban, az egészségben is; mert tagadhatatlan, hogy a hal a legjobb eledelek közé tartozik.

És mert WALTON utódai között igen számosan így gondolkoznak, azért vannak Angliának halasvizei telve a legnemesebb halfajokkal, gazdag jövedelemmel; van horgászati ipara, mely kosztjaival, horgaival, szóval a horgászat minden szerszámával uralkodik a kerek világ minden piaczán.

Hát fiaidban, oh édes hazám! - mikor indul újabb lüktetésnek az ősi halászvér, mely egykoron nyilazta a halat, mely NÁDASDY TAMÁS kezébe adta az inót és szíve Orsikáját arra ösztönözte, hogy beszámoljon drága urának a bevetett nemes pisztrángok sokaságával és nagyságával; mely RÁKÓCZY-t reávitte, hogy tenyésztő kecsegéit vásznas fenekű hordókban szállíttassa a távol Bihar tavába!

Vajjon megérjük-e, hogy a Kárpát hosszú hegylánczának, előhegységének ezernyi remek patakja ismét megnépesedik; hogy a ponty hizlalótavakban százezrével legel; hogy a halászó nép száján elnémúl a panasz s újra szárnyra kél az enyelgő dal - a nép jólétének e kedves virága!”

( *Izaak Walton, angol író /1593-1683/, az első horgászkönyv; a „The Compleat Angler”  szerzője.)

Hát a nagy polihisztornak ez olt a véleménye.

    És hogy nálam mi történhetett? Hiszen Herman Ottó sorait, csak jóval később olvastam, és sokkal később értettem meg.

   Nos nekem a horgászat inkább a gyógyulás volt. Feledtette az állandó fájdalmat, amitől, szinte soha nem tudtam szabadulni. És a nem könnyű életem során, sok-sok siker forrása lett.

Már „nagybeteg” voltam, annyira, hogy horgászni menni sem volt kedvem. Aztán még is erőt vettem magamon, vettem a felszerelést és kimentem a vízpartra.

Eltelt tíz perc, talán negyed óra? Halat még nem fogtam, csak ösztönösen próbáltam felmérni a lehetőségeket. 

Közben a természet, szépségével elbűvölt, zenéjével elkábított, összhangjával elvarázsolt. Titokban átkarolt, megsimogatott, magához húzott és befogadott.

Aztán eszembe jutott a gondolat: Hát mi bajom is volt nekem tulajdonképpen? És minden bánatomat feledve, folytattam a horgászatot.

Aki a Teremtő csodájának így hatása alá tud kerülni, annak ez a tevékenység nem csak megnyugvást hoz, hanem feledést is, akár legkegyetlenebb problémák elviseléséhez is.